NAPLÓK: Csitesz Legutóbbi olvasó: 2025-04-03 19:24 Összes olvasás: 8884| 3. | [tulajdonos]: Francois Villon utolsó testame | 2006-06-14 21:46 | Jean-Pierre Cotard vagyok. A napvilágot az 1400-as év március 13. napjának hajnalán láttam meg Párizsban. Bár ez a kijelentés igazán nem fedi a valóságot, hiszen Párizsban, amikor megszülettem a hajnali órákban nemhogy napvilág nem volt, de csak kettő gyertya fénye segédkezett jó bábaasszonyomnak, hogy e gyarló világra segítsen. Csupán házunk mennyezetét láthattam, de mint tudjuk, egy újszülöttnek nincsenek emlékképei születésének körülményeiről, tehát ezért, szüleim elbeszélésére hagyatkozom. Szüleimről röviden. Apám tolvaj, anyám szajha volt. Tisztességes emberek voltak. Apám reggelente a piacokat járta, esténként a kocsmákat. Gondosan figyelt azonban arra, hogy a Quartier Latinben, ahol laktunk, senkit se lopjon meg. Reggelente a piacon vásárlók erszényét rövidítette meg, esténként a kocsmákban mulató kapatos vendégek voltak ügyfelei. Odacsapódott egy részeg társasághoz, és elújságolta, hogy fia született. Ez voltam én. Fizetett egy kancsó bort, és mindenki boldog volt. A társaság természetesen viszonozta a meghívást, többször is ittak az egészségemre, és sok vörös bor elfogyott. Ezen nagyszerű köszöntések közben azonban néhány erszény eltűnt, amire tulajdonosaik még csak nem is emlékeztek, hiszen ilyenkor a világ történései kiesnek elménkből. Csak megjegyzem, hogy a köszöntések száma alapján az év minden napján lehetne születésnapom. Apám munkahelyi baleset következtében hunyt el. Észrevették, amint egy erszényt igyekszik levágni tulajdonosa övéről. Az erszény történetesen a körzeti rendőrfőnök fiához tartozott. Isten nyugosztalja apámat, rendes állami temetést kapott, hiszen anyámnak nem volt pénze, holmi puccos szertartásra.
Anyám, aki az elmondások szerint nagyon szép nő volt, sok boldogságot adott a férfiaknak, ezért megbecsülték környékünkön. Nevelni igazából nem tudott engem, hiszen az utcákat jártam nap mint nap. Mivel csak halványan emlékszem rá, ezért csak egy gyönyörű női arc él bennem róla. Úgy hét éves lehettem, mikor egy, akkor ismeretlen betegség elvitte. Az időben később ezt a betegséget nevezték francia kórnak, majd még később szifilisznek.
| |
| 2. | [tulajdonos]: Életünk könyve | 2006-06-11 06:58 | A bunkó ficsúr önelégült vigyorral zúgott bele apuci sokmilliós verdájával a pocsolyába, és csapta le koszos esővízzel az óvatlan járókelőket. A sötét felhők, mint csőtörés egy százéves pesti bérházban, ontották az égi áldást. Csak néhány bátor Terminátor merészkedett ki a világba, szorosan esernyőjébe kapaszkodva, amit azután szépen kifordított a hideg, viharos szél. Fogadjunk, hogy Mary Poppins nem ezzel a járattal érkezett! Ezekre a gondolatokra elmosolyodott. Micsoda baromság. Itt áll egy kapualjban ázottan, fázik, egyedül van, és ilyen hülyeség jár az agyában. Ez talán már a leépülés jele? Szemben, a túloldalon cirkalmasan festett cégtábla kacérkodott vele.
" Jobb, mint otthon" kisvendéglő. Hm. Az otthonnál nem nehéz jobbnak lenni. Fél órája jött el hazulról. Az apja hozta szokásos formáját, és sikerült eldülöngélnie az ágyig. Az anyja becsukott konyhaajtó mögött súrolta a gáztűzhelyet. Erre megint vigyorgott egy jót. Be kéne tenni a Guinnisbe a tűzhelyet, mint a legstrapabíróbb készüléket a világon. Minden nap fél órát súrolja az anyja és még zománc is van rajta.
Átrohant az úttesten, ennél vizesebb már úgysem lesz. A kocsmában a szokásos életkép. A csodás szőke kontyot viselő pultos tündér hajkölteményénél már csak az arcára felvitt festékréteget elkövető kőműves szakértelme a figyelemreméltóbb. A sarokban villódzó pénznyelőt kopaszra nyírt, 52-es bicepszű intellektuel bűvöli, mint Cipolla hálás közönségét. Időnként megrázza ujjnyi vastag arany karláncát. Biztosan ezzel méri az időt, mert órája nincs. Néhány szabadságon lévő betérő vendég, pár nyugdíjas, egy-két szellemi foglalkozásúnak tűnő pofa, valamint mami a kisfröccsével.
Legkedvesebb mosolyával fordult a mesék szép tündére felé:
- Kezitcsókolom, egy fél gyógyszert szeretnék kérni.
- Tessék? - jött a megrökönyödött válasz.
- Elnézést, egy fél unicumot szeretnék. Tetszik tudni, 41 féle gyógynövény párlata. Legalább is ezt mondják.
A hatvanas évekből visszamaradt hajreklám csábító mosollyal töltötte az italt és mintha valamit forgatott volna fejében.
- Mielőtt eltenné, tessék szíves önteni még egyet, hogy ne kelljen csavargatni a tetejét - kérte teljesen jámborul és nyomban rájött, hogy iszonyú hülyeséget mondott, mert minden italok felügyelőjének amúgy is termetes keblei legalább öt centit emelkedtek a beszívott levegőtől. Szinte izzott körülötte a levegő és szemei mágnesként tapadtak rá. Már attól tartott, hogy fellobban az unicum, ezért gyorsan lehajtotta. Az unicum kellemesen átjárta testét. Közben odakint elállt az eső, kisütött a nap és a sugarak ezüstösön kergetőztek a kátyúkban összegyűlt vizekben. Kért még egy fröccsöt, fizetett és legszebb csábmosolyával búcsúzott, mielőtt magába szippantja a kocsma legártatlanabb húsevő virága.
Ráért. Az asszony már egy éve otthagyta. Vitte a gyereket, vitte a lakásból, amit akart. Egyedül a fiát sajnálta.
A nap jólesően melengette átázott dzsekijét. Az emberek mosolyogva beszélgettek. A fák levelei a zöld mindenféle árnyalatával verték vissza a fényes világot.
Megállt egy antikvárium kirakata előtt. Az üvegen túl a tudás és a szépség feneketlen óceánja. Habozás nélkül bement. Úgysincs mit csinálnia. Bent néhány érdeklődő. Nézegették a könyvek borítóját, vagy bele-beleolvastak egy-egy műbe. Szerette az antikváriumok különös szagát. Benne van a régi könyvek, volt tulajdonosaik életének minden egyes perce, történése. Odament a verses polchoz, találomra nézelődött. Talált egy Villon kötetet. Ugyanaz a fordítás, ami neki is megvan. Az illusztráció nem tetszett neki. Lehajolt, hogy visszateszi a helyére amikor érezte, hogy meglök valakit.
Egy Nő állt mögötte, akit majdnem kibillentett az egyensúlyából.
- Elnézést, - mondta zavarodottan.
- Nem történt semmi,- mondta a Nő kedvesen. Rövid, egyenes szálú haja éppen, hogy eltakarta fülét, érdekes alakú orrán szemüveg pihent, a szeme pedig, a szeme pedig egészen különös színű volt.
- Tudja, ez a sok könyv egészen megrészegíti az embert- próbálta humorral elütni baklövését.
- Úgy érzem, nemcsak erről van szó… - jött az azonnali riposzt.
Visszagondolt az imént megivott italokra, az előtte elfogyasztott fröccsökre és mintha elpirult volna.
- Tudja, az eső, a hideg, kellett egy kis szíverősítő.
- És most már elég erős a szíve? - kérdezte évődve a Nő.
- Ó, hát persze, illetve nincs annak semmi baja..., ö…, vásárol valamit, vagy csak nézelődik? – kérdezte, és folyamatosan a nő szemét figyelte.
Nem tudta eldönteni, hogy milyen színű, vagy mihez hasonlít a szeme.
- Csak nézelődöm… - jött a válasz .
Valami furcsa köd ereszkedett le a boltra, mint mikor az ember hunyorog és csak a tér egészen szűk keretét fogja be a szem.
- Látott valami érdekes könyvet? - kérdezte, és tudta, hogy ennél ostobább kérdést még ki sem lehet találni. Mi mást lehet találni egy könyvesboltban, mint érdekes könyveket?
- Minden nőtől ilyen butaságokat szokott kérdezni? - jött a váratlan támadás.
- Nem, csak mikor zavarban vagyok.
- Zavarban, mitől van zavarban?
- Hát, nem is tudom. Talán attól, hogy nem tudom, milyen színű a szeme?
- És mire tippel?
- Talán, ha kimennénk a napra, akkor jobban megnézhetném.
- És mi lesz a könyvekkel?
- Ó, hát azok megvárnak bennünket. Ha több száz évig tudtak várni, akkor ezt a kis időt már kivárják.
- És meddig kell várniuk a könyveknek? - jött az újabb talányos kérdés.
- Addig kell várniuk, míg mindegyik megtalálja azt az olvasót, aki megvásárolja, elolvassa és megszereti a könyvet. Minden könyvhöz tartozik egy ember. Ha egymásra találnak, együtt maradnak egy egész életen keresztül.
- Nem túl idealista megközelítés ez? - kérdezte a Nő kételkedve.
- Próbálkozott már vele?
- Igen, próbálkoztam, - jött a válasz és mintha most bizonytalanodott volna el először a beszélgetést folyamán.
Érezte, hogy valamilyen erő magába öleli, fogva tartja. Furcsa gondolatok kavarogtak a fejében, cikáztak, mint forró nyárban a villámok. Csak tudná, hogy mi történik most vele és, tudná, hogy milyen színű a Nő szeme? Végül támadt egy ötlete.
- Tudja mit? Mióta beszélgetünk egymással, azon gondolkodom, hogy milyen színű a szeme. Ha sétál velem egyet kint a szikrázó napsütésben, akkor talán megtudom. Cserébe, én meggyőzöm arról, hogy igenis létezhet az, hogy egy könyv és egy ember örök életre egymásra talál.
- És hogyan győz meg erről? - szólt a vidám kérdés, de már kint a zajos, zsúfolt utcán.
Nézte elbűvölten a szemeket és megtalálta a választ:
- Napraforgó, igen, a szeme a napraforgóhoz hasonlít. És, hogyan győzöm meg? Megmutatom a saját könyvemet.
| |
| 1. | [tulajdonos]: A kis karmester | 2006-06-10 08:07 | A mai kor embere génjeiben hordozza a természet szeretetét. Ez a vonzódás még azokból az időkből származik, amikor a barlang mélyén, pattogó tűz fényénél hallgatta az erdő állatainak minden zsivaját, vagy erdőn-mezőn barangolva, élelmet keresve köszöntötte ismerősként az őt simogató növényeket.
Nem véletlen tehát, hogy lakásunkban növényeket nevelünk, vagy négylábú, szárnyas, vízben élő állatokkal vesszük körül magunkat. Különösen igaz ez akkor, ha valaki egy panel lakásnak nevezett barlang ötödik, záró szintjén él.
Történt, hogy a télen, mikor dörömböltek a mínuszok és az embereknek még a lelke is fázott, a lakás úrnője az erkélyen asztalt terített az éhes égi vándorok részére. Mivel lakásunk erkélye a szomszéd tányérja helyett egy takaros, de zsebkendőnyi erdőre néz, ezért jöttek is a korgó begyű jövevények szép számmal. Rigók, verebek, meg ki tudja mely népség képviselői lakmároztak a jó falatokból. Ha már melegebb toll ruhát nem is tudtunk nekik adni, legalább éhüket csillapították. Meg az is vezérelt bennünket, hogy akkor kétéves, Szabolcs nevű trónörökösünk orrát az erkélyajtóhoz nyomva ismerkedhetett a lakás melegéből a kis éhenkórászokkal.
Elmúlt a hosszú, hideg tél és kicselezve a tavaszt, egyből beköszöntött a rekkenő nyár. Az emberről lekerült a meleg ruha, az erkélyen kiürült a madarak terülj-terülj asztala.
A nyitott erkélyajtó éjszakánként alig-alig adott enyhet e fortyogó beton katlanban.
Először fel sem tűnt, hogy valami megváltozott körülöttünk attól kezdve, hogy a forróság miatt 'erkély-ajtót ' nyitottunk a kinti világra. Csak néhány nap múlva kezdett tudatosodni az a tény, hogy hajnalonként, mikor a Nap úrfi is csak ébredezik valahol a messzi távolban és az éj sötétje szürkére váltja pizsamáját, rendszeresen megjelent egy rigó az erkély korlátján. Aki természetben lakik, ismeri az erdő rendjét. Előbb egy-kettő madár elkezdi trilláját, majd ébredésük után a többiek is csatlakoznák hozzájuk. Erkélyünkön karmesterünk az elsők között zendít rá hajnali énekére és szólamát követi az erdő többi madara. És ebből csodálatos madár fütty szimfónia kerekedik ki, ahol a vezér dalnok megadja a hangot, és a beton dzsungel kellős közepén megőrzött pici való világ többi lakója csatlakozik hozzá. A dallam minden reggel más, de a zenekar tagjai tudják a dolgukat, és követik vezetőjük művészetét.
És milyen az ember? Az első napokban bosszúsan vettem tudomásul, hogy madár szimfóniára muszáj ébrednem. Ilyen korai órában még igencsak kívánatos a pihe-puha ágyikó. Nem beszélve arról a tényről, hogy néhány méterre, a nyitott erkélyajtó másik oldalán egy igen csak pontos kis ébresztő óra adja tudtomra hogy az élet már elkezdődött és a világrendje az, hogy az ember is csatlakozzon e korai ébresztőhöz.
Bosszúságom azóta elmúlt. Inkább figyelem, hogy naponta milyen új dallammal szólítja sok-sok társát a vezető muzsikus közös zenélésre. Ha értenék a madarak nyelvén, biztos, hogy lekottáznám ezt a muzsikát és lefordítanám az emberek nyelvére. Nagyon szép zenemű kerekedhetne ki belőle.
Mivel ehhez nem értek, így marad az, hogy a beton dzsungel közepén legalább néhány percre újra a természet részesének érezhetem magam és gondolatban azzal a távoli ősömmel találkozom, aki valaha abban a barlangban hallgatta az éjszaka neszeit.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
