NAPLÓK: Új Felvilágosodás Legutóbbi olvasó: 2026-10-30 05:24 Összes olvasás: 35607| 5. | [tulajdonos]: Örüljenek a múzsák! | 2007-09-08 08:14 | "Örvendetesnek hitte bárki a születést?
Sietek közölni vele, hogy a halál éppoly örvendetes és én tudom, miért.
A haldoklóval halok én és a most fürdetett újszülöttel születek, nem vagyok én kalapom és cipőm közé zárva,
És sokféle dolgot megnézegetek, melyek mind-mind különböznek és mind jók,
Jó a föld és a csillagok és minden járulékuk jó.
Én nem vagyok föld, sem valamely föld járuléka,
Pajtása és társa vagyok velem egyformán halhatatlan és mérhetetlen embereknek,
(Ők nem ismerik halhatatlanságukat, én ismerem).
Minden faj magáért van és önmagáé; az enyém én értem van, hím is, nőstény is.
Enyémek, akik fiúk voltak és nőket szeretnek,
Enyém a férfi, aki büszke és érzi, milyen kín lenézetni,
Enyém a kedves és az aggszűz, enyémek az anyák és az anyák anyjai,
Enyémek az ajkak, amik mosolyogtak, a szemek, mikből könny hullott,
Enyémek a gyermekek és a gyermekek nemzői.
Le a lepellel! előttem nem vagytok bűnösek, silányak, vagy esettek,
Én átlátok a függönyön és ruhán, ha kell, ha nem,
És ott vagyok: szívósan, bírni vágyón, fáradhatatlanul, mint akit nem lehet lerázni.
8
A kicsike bölcsőjében alszik.
Felemelem a fátyolszövetet, soká nézem és nesztelenül söpröm le kezemmel a legyeket.
A kamasz és a pirosképű leány a bozótos domboldalra fordulnak,
Én figyelve nézem őket a csúcsról.
Az öngyilkos a hálószoba véres padlóján fetreng,
Látom a csapzotthajú hullát, megjegyzem, hova esett le a pisztoly.
Az aszfalt szutyogása, kocsiküllők, cipőtalpak csoszogása, sétálók beszéde,
A nehéz omnibusz, a kérdő hüvelykű kocsis, a megpatkolt lovak dobogása a gránittalajon,
A szánkók, csilingelés, ujjongás, hólabdadobások,
A népszerű kedvencekre rikoltott éljenek, felizgult csőcselék dühe,
A függöny libegése a kocsin, amely beteget visz a kórházba,
Ellenségek találkozása, a hirtelen szitok, az ütések és az esés,
Az izgatott tömeg, a gyorsan középre tülekedő csillagos rendőr,
A érzéketlen kövek, melyek annyi visszhangot vesznek fel és adnak vissza,
Hogy nyögnek a túlzabáltak és félig éhenhaltak, akiket napszúrás, vagy roham pusztít el,
Hogy sikoltanak a hirtelen rosszul lett nők, akik hazarohannak és lebabáznak,
Milyen élő és eltemetett beszéd vibrál itt mindig, milyen illendőségből elfojtott üvöltések,
Gonosztevők elfogatása, sértések, erkölcstelen ajánlatok, elfogadás, biggyesztett szájjal való visszautasítás,
Én látom ezeket a képeket vagy visszhangjukat - jövök és odább megyek."
- Így ír Waalt Whitman, aki örülni tanította a Múzsákat.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
