NAPLÓK: fiaiéi Legutóbbi olvasó: 2025-05-24 01:52 Összes olvasás: 6814| 168. | [tulajdonos]: Adam | 2024-12-11 19:33 | Remélem Adam, hogy sosem tanullak meg, hogy mindig lesz egy rejtett zug, amit magadnak tartasz fenn, egy szeretés, amit nem mondasz el. Hívtál magadhoz. Amit láttam, ami leírtam, nem volt szép, de mit is értünk mi a szépségen? Nem volt ott feleség, méz szőke hajú. És nem fogsz egy könyvet sem elégetni , hiszen tudod, a National újságok is ott vannak a dobozban még. Csak annyi történt, hogy elhívtál a kertedbe. Leírtam, amit láttam, indákat, a szőlőtőkék valaha volt zamatát, amik annyi mindent éreztek, és pimaszul kilestek. A szeretkezést is - mondtad, aztán félrefordultál. Hazudtál, mikor kérdeztem, hogy mi van veled. Volt a szövegben Beethoven, volt abban a vizek istennője, és még annyi felesleges kacat, szavak, amiknek értelmük semmi. Egyről nem beszéltél, a kockás plédről, a szaladó fényekről délután , a hosszú fűben fekvő Izabelláról. Arról a nyárról. Áfonyának hívtad, és Áfonya volt az íz, amit a szájáról csókoltál. Áfonya ízű áfonya, és te kóstoltál hamisítatlan nőt.
Forrongott a világ, nem láttátok meg a káoszt, egymás tisztaságát éreztétek. Izabella nem él, azt mondtad, hogy csak a másik dimenzió, ahol ott van. A Sarkcsillag közelében. Rázkódott a vállad és a fejed ütötted a fenyő törzsébe, üvöltöttél. Véred szaladt a nő után.
A kert nem volt szép, eltemetted Izabella pajkos illatával. Kettős érzésem volt, amikor nálad jártam, viccelsz, vagy megvetsz? Egyiket sem. A gitár maradt de nem játszottál rajta. Húrokat pengetek, elengedem. Hívtál magadhoz a kertedbe, és megrökönyödtem a szőlőindák láttán, a borostyán futásán az akácok törzsén, az oak fán, és most meghatódom azon a kerten amit mutattál, mert nem a rossz nyílászárókat látom, nem az indákat, mert ezeken át kell lépni, hogy tudjalak követni. Izabellát látom, a teát, néha epret, elképzelem fehér mellét a teliholdnál. Türkiz fények hulltak rá oldalról ahogy simogattam lustán egy versből idézett " arcéled kemény meleg és kék / szemeid sötétbarna remegés"
Kiszáradt noha szőlőtőkén mászkál a macska. És te a napban fürdeted az arcod. Videó a kezedben, azt a kegyetlen arcod ismerem Adam. Megfeszülő bőr, árkok, szemed alatt karikák. Aztán az erőltetett mosolyt - lenézel a fagy repesztette járdára és látod a gazokat, amit szégyellsz, de könyörtelenül veszed ezt tovább, remeg a kezed. Ez az a ház, a macska lesz, aki körbe vezet, a szőrén átsüt a nap. Ide jöhetsz bármikor, nem zárlak ki az életemből -hallom, mint az a másik, aki bánt. Azt álmodtam, sárga virág voltam egy ház tövében, és én, amikor ezt mondtad, egy sárga virágot láttam. Vérehulló fecskefüvet. Lassan értem meg, hogy ez a területed, és hogy ez amit látok az életedből, minden nap ugyanaz, a múltban élsz, ahogy én is, múlt nélküli ember nincsen. A fehér falról potyog a vakolat. Vizes a ház. Ajtó, ferde lépcső, sánta macska. improvizálsz, dzsessz szólamokat képzelek hozzá, elhalón. Arcélek. Melegek és kékek. Kettőtöké.
Meghívtál magadhoz, megmutattad a napfényt játszani a a göthös macska szőrén, a vékony utat. Ezt láttam, néha csal a szem, de a lélek soha. Virág vagy, sárga virág a fal tövében, melegedj. Kösz, hogy megosztottad velem az eldugott zugokat amikkel nem dicsekszünk. Vérehulló fecskefű.
(Hol volt hol nem volt nők, és férfiak, ugyan! ) Ami marad az a zöld szem, mézek színei a hajban, a legnagyobb telihold)
De a sárga virág te vagy a ház tövében, egyetlen szirmodon átsüt a nap. Hallgatok a mólón, mindegy hol van ez a móló, nem ez a lényeg. Ha megeresztik a zsilipeket, a földet, a mólót nem érzem már.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
