Buzsáki György: Reggel hétkor csörgött a telefonom. Félálomban hallottam, hogy valami egymillió eurót vagy dollárt emlegetnek. Erre Amerikában sokan leteszik a telefont, mert az szokott következni, hogy nyertél egymillió dollárt, de előbb fizess elő erre meg erre. Ám amikor az illető azt mondta, Brain Prize, leesett a tantusz: aha, az én jelöltem kapta a díjat. Merthogy magam is jelöltem valakit. Aztán lassan kezdtem megérteni, hogy én is tagja vagyok a nyertes csapatnak. De azt nem tudtam meg, hogy kik a többiek. Akkor meg azért izgultam két-három napig, mi lesz, ha kiderül, hogy a jelöltem nem kapott díjat. De kapott.
Somogyi Péter: Aznap sokat voltam távol az intézettől, csak este mondta a titkárom, hogy valaki egész nap keresett Dániából. Azt gondoltam, megint valami bizottságba hívnak. Visszahívtam az illetőt, és kiderült, hogy a Brain Prize miatt hív: hogy megkaptam. Először arra gondoltam, mennyire örülne két mesterem. Aztán meg arra, hogy így még állást is kaphatok, merthogy 65 éves koromban kötelező nyugdíjba mennem, és éppen hadakozom az egyetemmel, hogy ne engedjék szétszéledni azt a kivételes tudományos közösséget, amelyet huszonöt év alatt felépítettem. Talán most sikerül elérnem. Épp tegnap írt a dékán, aki január óta nem válaszolt a beadványomra, hogy szeretne beszélni velem.
Freund Tamás: Először nem is nagyon értettem, mit magyaráz valaki Dániából a telefonban. Aztán kihámoztam, hogy Brain Prize, meg hogy én vagyok a díjazott. Nagyon megörültem, de a következő gondolatom az volt: hogy fogom megmagyarázni két barátomnak, Buzsáki Györgynek meg Somogyi Péternek, hogy én megkaptam a díjat, ők meg nem, holott mind a hárman egyformán kiérdemeltük? Aztán hamarosan megtudtam, hogy hárman együtt nyertük meg a díjat. |
