Zavaros Víz: és nem hagy engem ez a valami

NAPLÓK: Zavaros Víz
Legutóbbi olvasó: 2025-04-04 19:20 Összes olvasás: 4038

10.	[tulajdonos]: és nem hagy engem ez a valami	2018-02-16 14:52
beszélni róla 1. még kicsinek esthosszakat bámultam nagyanyám díszes cifra-kockás asztalterítőit és mára tudom jól azokon volt minden mit embernek tudni érdemes de beszélni róla nem lehet:látod épp bele-se kezdek máris egy versszak nem esett szó akkor különösebb dolgokról hatalmas szélnek suttogó abroszok susogására emlékszem de csak akként miként messze induló vándor fülébe visszhangzanak elhagyott távoli völgybe vesző egykori falucska neszei hisz tudod szökésben voltam a valóság elől mindig egyfajta éber kitörni kész hátrálásban megfontolt a sárkány ki tudja jól kifogástalanul meredtek a Szaturnusz gyűrűi igéző képzetek és térillúziók között kárpitmotívumokból kivirágzó vásári forgatagban lődörögtem hol minden a maga jelmezében kitárulkozó-nemtelen: irány és törekvés nélkül való s nélkülünk kik itt kódorgunk föl-alá egymás álarcaiban irány- és történéslabirintusok káprázatába veszve rettentő abroszok csattogása közt nem hittem én már akkor sem a tarka időben egyetlen pontot rajzolok a porba hogy elhordja a szél míg forgok képzelt tengelyem körül és emlékezem ki magam kárhozom és ekként többet adok kelleténél a dolgok látszatának – de kétszeresen átkozott mindaz ki távolba néz vakon sápadt mécsesek kihunyó fényénél ... 2. fölhullámzott torkunkban a cukrozott hideg sejtelem csupasz talpaink alatt tűntek el e végtelenbe futó rojtszőnyegek mentén a ritkán és halkan emlegetettek hínár-sötét folyosókon lopództunk tarkónk felett szikrázóan fényes izgalmakkal mozdulatlan csöndbe fagyott szobák ajtaja felé és tudtam jól valahol a párkányokon túl ahol a kócos fák összeérnek egy fülledt betondélutánban apró mézédes napsárga körték teremnek csüngőn alig szakítunk mi abból már sarkon is fordultunk visszahajítva férges zsákmányainkat buggyantan erjedő ölébe a csoroszlya-nyárnak 3. nem aludtunk egy hétig bennem lavórnyi poshadt vízként terül el a világ megmártóztam mindenben s hiába a disznók orrukkal a vályú szélére túrtak miféle tekintetes úrnak fúrnak a majomkenyérfák utat ne kérdezd - én nem tudhatom fél fülemmel hallgatom ahogy szó esik olykor azért még rólad is sanyarú sorsodat boncolgatják s kiegyeznek vele végül mondván hogy "hát hiába bele kell törődni bizony ebbe is" együtt élsz te már békében az azt se tudod mivel mondhatni elég jól viseled pedig mióta eltűntél te magad is jól tudod a kacskaringós rojtszőnyegek ugyanabba a világba vezetnek vissza és hogy azt a makulátlan vegytiszta csendet csak a halottak képesek fenntartani akik hirteleneket csapva néha a konyhaasztal szegletére nagyokat csuklanak mostanában kitöltetlen rengő boruk felett 4. kajmánkönnyekre szomjazó pillangók tikkadt seregei hűs barlangjaimban végül kiapadhatatlan forrásra leltek hol egykoron a megkövült faggyűfoltok felett szorongva gubbasztó szerzeteseket síró bohócok vígasztalták összeomlott kártyahalmokon kucorodva álmélkodva és rebbenőn várták feljönni megfelezett pirulájukat a holdat: lenyelték végül s fölültek az égre 5. nyíló pokolvirág illatozz hát! minden fa tövében ott ül egy falánk mindegyikőtök én voltam s hogy hányszor szakítottam? magam se tudom – míg élek (meg)hurcolom mégis 6. egykedvében leszedi asztalunk a kora-ősz alkonyat azúrkék hold kel kései roskatag körtefák felett (az ősképek elzengik sodró-ringó balladáik) összeborzongnak szeplőtelen vén időktől reszkető bokrok részeg és igaz éjszaka ereszkedik pincehideg karjában megpihennek sajgó városok horgas matrónaként süvöltve szalad végig a szél az üres játszótereken kiürülnek a lakóparkok elpárolgunk egy csettintésbe se kerül ez most a hatalmasoknak kik egy nagy közös máglyát pakolnak körbeállva s kiegyezve mind pedig morajló magától az ember különbet úgysem álmodhat mint szeretni feledettek mint nem-szeretve lenni feledettek kozmoszba firkált írásjelek biggyesztve magunk egyhangúlag tárogatjuk szívünk nyikorgó-nehéz rozsdás vaskapuit sírokon vigyázó gerberák szárai rothadnak ekképp kifelé táruló kővázák belső falához dőlve merev nyakkal egy örök szögben 7. hátat fordítva egy múló asztaltársaságnak visszfényemet az ablaknak szegem tűző reflektoroknak gesztikulálnak ekként alkalmi támaszt kutató bizonytalan elkövetők (jaj az elkövetőnek ki aztán kiváltképp csodálkozik midőn hasogató fájdalomra ébred koponyájából nehéz ködök szivárognak elindul hogy megkeresse a tegnapot s hányszor visszaszalad mint aki úgy tűnik mégiscsak ittfelejtett valamit) de én a magam áldozata vagyok kéjes szuszogásaim emlékfoszlányai bogárrajokként surrannak bőröm alatt és leszabnak magamról – hát nem a város hangjai de bennem e zörejek drótfonálként hasítanak – visítok, visítok nagyon visítanak bennem de kigyomláltam párkányaim és figyelek láttam tájaim és ahol azok a kócos fák összeérnek mentőköteleket is láttam beleégni a beton-délutánba fürkészve az ösvényen botorkáló körvonalait sápadt mécseseim felizzanak: bár a régi istenek gesztusai oly megvetően tartják itt a tájat és a teremtmények szellemei már zabolátlanul emésztenek DE az anyag dorombolása mögött a zajokon túl még ott fekszik a csend megterítve minden létező alatt megvetett dunyhaként fogad magába s kivet ha tennem kell és lehet mielőtt még újra ránk omlik ez a sötét és konok kartondoboz-éj

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!