| Amióta föltalálták a repülést, nem vágyott repülni, mint mondta, ezt ma már csak kívánni lehet, vágyni nem; a kívánság pedig bűnök forrása, a testiség fészke és fesze, hogyan is lehetne vágyni arra, ami megvalósulhat – a vágy mindig a pillanat foglya, mondta vagy gondolta, de inkább mégiscsak mondta, és kizárt, hogy gondolta Dablöju, hiszen távol állt tőle a tervezgetés vagy a kivitelezés, tulajdonképpen vágy, döbbent meg Dablöju, nem is létezik, hiszen önmaga céljaként eleve fölemészti magát, nyilván eközben sem méricskél, nem latolgat, mint a pengő cimbalom, mérhetetlen lévén hogyan is tehetné, tehát abban a pillanatban hal meg, amikor születik, vonta volna le a következtetést Dablöju, ha filozófus lett volna, de nem volt az. Szenvedett a testétől, mégpedig erősen, sokat. A teste tulajdonképpen a neve volt, szeretett volna magának egy másikat, de testet nem lehet olyan könnyű cserélni, mint nevet, s habár nevet viszonylag könnyű, de testet nem, ergo vonta (volna) le a következtetést Dablöju, ha, de nem, szóval nagyon belezavarodott. Mert milyen test is az, hogy Dablöju? Ilyen után nem nagyon futnak a nők, nemhogy nem nagyon, hanem inkább semmiképp, bár még ez is roppant hízelgő Dablöjura nézve, aki nem vágyott a nőkre, hanem csak kívánta őket, de hiába. Nem rendelhető mellé másik test, másik név, tudomásul kell venni, hogy Dablöju egyedül marad, nem lesz társa, legfeljebb ha odaadja érte egyik bordáját, értsd betűjét, akkor persze lehet ablöju, és a társa D, de mi lesz, ha elveszítik egymást, megházasodnak és elválnak, egyikük meghal, mondjuk D, mi lesz akkor ablöjuval, akkor szeretni fogja a testét? Vagy áldozzon fel még egy betűt? És melyiket? Erre sem Dablöju, sem ablöju nem lett volna képes. |
