Az aiol líra
Emlékezzünk rá: szó volt arról, hogy az ógörög költészet nem egyszerre és nem egy
helyen alakult ki, s hogy tájegységenként más-más tájnyelven alkottak a költők. A
legnagyobb terület és a legnagyobb nyelvi hagyomány az iónoké volt (Homérosz,
Hésziodosz és követőik). A következő, hatásában legnagyobb költészet jóval kisebb
területen, az aiolok lakta vidékeken alakult ki. Az aiolok nem egybefüggő területeket
foglaltak el: a tengerekbe nyúló görög földnyelv nyugati és keleti partján egyaránt
letelepedéshez jutottak. Ióniánál elmaradottabb, de a többi görögökhöz képest
fejlettebb és fejlődőképesebb népcsoport voltak. Költészetük lényegesen különbözött
az ióntól, amely – mint láttuk – recitált ( a szavalás és az éneklés között, a kántáláshoz
közeli) volt, ritmusaik ún. lábversek voltak: az időmértékes verselés rövid alapegységei
(a fő lábak képleteit az előző részben áttekintettük).
Az aiolok költészete nem epikus, nem elbeszélő költészet volt, hanem személyes
fogantatású, szubjektív líra. Énekelt líra, amelyben az énekszöveget zenei aláfestés
kísérte: kitharán játszottak az ének közben (Ebből a szóból van a mi gitár szavunk, bár
a hangszer nem teljesen azonos.) Mivel strófikus, azaz szakaszos felépítésűek voltak
az énekek, a szakaszok alatt megszólaló dallam ismétlődött, ez segítette a ritmus
felismerését, mert ezek az aiol ritmusok nem számolgatható lábakból álltak, hanem
nagyobb egységekből, ú.n. kólonokból. Az aiol kólon lényege, hogy nem tagolható
kisebb egységekre, leginkább a sor az alapegységük. Emlékezetbe rögzítés céljából
nem is ajánlom ezeknek a kólonoknak a megtanulását; a neveik is különösek, és nincs
bennük az a szabályosan visszatérő sorozatosság, ami az ión lábversekben van.
Tévútra tévedtek azok a metrikai próbálkozások, amelyek kísérletet tettek egy-egy aiol
vers lábversként értelmezésére: a sorozatos ismétlődés csak úgy volt kierőszakolható
belőlük, ha a – tévesen – lábakra bontást irracionális időtartamú lábakkal-szótagokkal
próbálták megoldani.
Lássunk egy híres magyar példát Berzsenyitől:
Romlásnak indult hajdan erős magyar,
nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
ostorait nyomorult hazádon?
Ha ezt a szakaszt lábakra próbálnám bontani, az alábbi kusza képletet kapnám:
1 2 1 3 2
- - / u - / - - / u u - / u –
1 2 1 3 2
- - / u - / - - / u u - / u –
1 2 1 3
- - / u - / - - / u - -
4 4 5 5
- u u / - u u / - u / - u
Ha az azonos verslábakat számmal jelölöm, kitetszik, mennyire nincs sorozatos
ismétlődés: a négy sorban öt féle „láb” léteznék e szemlélet szerint. A sorokban
szabályos ismétlődés nincs. Az a metrikai iskola, amely az ú.n. ütemegyenlőség
törvényét vallotta, úgy darabolta fel a sorokat, hogy bennük ión lábakat feltételeztek,
méghozzá úgy, hogy ezeket a különféle lábakat azonos időtartamúvá növelték-
csökkentették. Azonos időtartamúvá tették például a hárommorás jambust
a négymorás spondeussal, a hárommorás trocheust a négymorás daktilussal és
anapesztussal. Ez csak úgy sikerülhetett, ha tizedes tört értékű időegységekkel
számoltak, hiszen a három mora másképpen nem nőhet négy morássá stb. Ettől
persze ezeket a kínban született képleteket nem lehetett megjegyezni, ráadásul a
szakaszon belül a sorok sem egyformák: a négy sorban háromféle változat fut.
Az újabb metrikai iskolák az ún. aiol kólonokat látják ebben az aiol versben is: az első
két sor egy jambikus ütem és egy fejetlen glükóneus kapcsolata, a záró hosszú sor (a
harmadik és a negyedik együtt) egy jambikus ütem és egy fejetlen hippónakteus
kapcsolata. Képlettel:
x – u - / - - u u – u –
x – u - / - - u u – u –
x – u - / - - u - - - u u - u u – u – u
De nehogy azt higgyék, hogy ezt könnyebb megjegyezni! Sokféle aiol kólon van, és
ezek egymással, vagy önmagukkal is társulhatnak. Egyébként bármely elvet követjük,
- a tizedestörtekre tördelést vagy a kólonrendszerűt – a vers ritmusa ugyanaz marad!
Ezért egyiket sem kell megtanulni! Mindig azt ajánlom, hogy tanuljanak meg egy
versszakot egy kedvenc versükből, a memoriter majd a fülükbe vési a ritmust.
Nemcsak a ritmusaik mások ezeknek az aiol költeményeknek. Hatalmas a különbség
a homéroszi-hésziodoszi totális világkép és teljességgel közösségi költészet és a
mindössze száz évvel később kialakult személyes líra-szubjektív költészet között, de
hát ezalatt a világ és a társadalom is sokat változott. A törzsi alapon szerveződött
katonai arisztokrácia hatalma a sok háborúban meggyengült, szerepét az egyre inkább
önállósodott városállamok és ezek vezetői, a türannoszok vették át. A türannoszok az
arisztokrácia helyett a démoszra, a népre támaszkodtak, vezetőiket sem a katonák
közül választották. Az uralkodókkal szemben létrejöttek meghatározott baráti
társaságok, ú.n. hetairiák, egy ilyen hetairia tagja volt az egyik legnagyobb aiol költő,
Alkaiosz
is, akinek saját leleményű strófáját mutattam be fentebb (alkaioszi strófa). Az uralkodó
frakciók szemben álltak egymással, a küzdelmekben a leszboszi Pittakosz (akit az
előző részben idézett munkadal is említ) legyőzte az olümpiai bajnok hadvezért,
Phrünészt. Győzelme után a görög területeket felosztották a szembenálló felek között,
Pittakosz kapta Leszboszt és Mütilénét. Alkaiosz eredetileg szembefordult vele – ezért
száműzetésbe kényszerült, de a területi megegyezés után visszatért Leszboszra. A
költőt nem elégítette ki a magánélet: valódi polisz-polgári létre vágyott: igazi politész
akart lenni. Soha nem békült meg igazán Pittakosszal, és a világon talán elsőként
politikai költővé vált, aki a köz érdekében kezdett írni. Ellenségét, a türannosz
Pittakoszt – akit egyébként a hagyomány a hét bölcs között tart számon – többször
támadja versben:
… és összehívta mind rajongó hadát,
a házat éj s nap színbora öntözi,
vad dőzsölés dúl szerteszéjjel ott,
hol maga szólt azelőtt a törvény.
Még keményebben:
Bizony nem emlékezem: kicsi voltam én
akkor, ki dajka térdén ül, gyerek;
de jó apám elmondta, mit nyert,
mekkora tiszteletet Drakóntól
e férfiú; s most ő maga zsarnokok
pártjára állott, azt a Melankhronoszt
szolgálta, aztán észrevétlen
zsarnoka lett a mi városunknak.
(Devecseri Gábor fordításai)
És ebben a közösségi érdekű szubjektív lírában létrehozott még egy új műfajt is: az
allegorikus költészetet. Legismertebb műve (magyarul A hajó címen szokták fordítani;
az ókorban nem adtak címeket a műveknek) egy tengeren hányódó hajót jelenít meg,
amely viharban áll ugyan, mert mindkét irányból azonos erővel támadják a szelek, de
az ő állása változatlan. A kiegyenlített ellenerők helyzetében van, az állam az
egymással különféle belharcokat vívó ellenfelek (arisztokrata csoportok, hetairiák)
döntetlenjét élvezi.
Immár a szél járása sem ismerős,
mert erre is hullám hegye hömpölyög,
amarra is, mi meg középen
csak vitetünk a sötét hajóval,
a vad viharral küzdve, ahogy tudunk.
Már árbocunkat nyalja a vad víz körül,
s egészen elszakadt a vászon,
nagy lyukakat mutat ó vitorlánk.
Lazult a horgony is…
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
A viharban mozdulatlanul álló hajó az állam pillanatnyi stabil állapotának allegóriája.
Az allegóriában maga a költő is szerepel – ő is a hajón van, a viharban állja a
küzdelmeket. Ettől személyes, szubjektív ez a gondolati költészet. Ha ugyanezt a
képet összevetjük egy csupán egy századdal korábbi, helyzetében hasonló jelenettel,
az Iliasz egy képével, amelyet költője a hánykódó hajó képét egy vívódó lelkiállapot
lefestésére alkalmazott, azonnal láthatjuk a különbséget:
és rátört, valamint hullám tör a fürge hajóra,
hogyha növesztik a felleg alatti szelek, s a hajót már
mind beborítja a hab, s a szelek szörnyű sivitása
vásznai közt sír-rí, s a szivükben félve remegnek
mind a hajósok; mert csöpp híján mind odavannak:
(a hasonlat kiemelése Sz.E.,XV. ének, 624-629. sorok, Devecseri Gábor fordítása)
Ezt a homéroszi példát feltehetőleg ismerte Alkaiosz, mert igen hasonlóan formálja
meg a saját hajó-képét az Iliasz viharverte hajójához. De újítása abban rejlik, hogy
nem hasonlatot alkotott: nála a hajó hányódása nem a lélek vívódásához hasonlít,
hanem egy gondolat képi kifejtését, allegóriáját fogalmazta meg, a világon elsőként.
Ezt az „állam hajója” gondolatot sokan követték és követik mindmáig. Maga Alkaiosz
is többször élt vele, amikor látomása van a veszélyről:
A hab megint felzúg az előbbi szél
miatt, s ez oly sok kínt fog okozni még.
Mihelyt a víz hajónkba tódul,
már odavesztjük…
…
…
A lékeket hamar betömjük,
csakhogy a biztos öbölbe térjünk.
És senki lelkét meg ne puhítsa most
a csüggedés, bár jön-jön a nagy csapás;
gondoljatok sok mult bajunkra, -
most legyen ám erős a férfi!
(Franyó Zoltán fordítása)
Van hősi ellenállásra, hűségre buzdító hajó-allegóriája is (sajnos, csak
töredékesen ismerjük):
…kidobva minden terhet immár
csak menekülne a gálya népe.
S a gálya, míg vad víz veri oldalát,
vágyat nem érez küzdeni már tovább
ádáz viharral, förgeteggel:
széttörik és szivesen lesüllyed.
Ily sorsa van hát: s én e bajok felől
feledkezően, drága barátaim,
itt véletek vigadni vágyom,
bakkhoszi jó lakomán mulatni.
S mégis: hazánktól vissza mért vegyük
szívünk, ha egy-két kótyagos össze is
kuszált-kavart mindent…?
(Devecseri Gábor fordítása)
Teljes értékű életet élő költő volt: támadt, védekezett, hadakozott – ami kellett –, de
élni is szeretett. Sok bordala közül itt most egyet idézek, amelyet a tárgyalt mértékben,
alkaiosziban írt:
Nem kell a bajnak önmagad adnod át,
mert el mit érsz, ha mindig a baj gyötör,
barátom? Ámde drága gyógyszer
bort a pohárba töltve inni.
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
A mai magyar költő is megtalálta azt a modern járművet, ami jelképezheti úgy az
életünket, mint Alkaioszét a hajó. Payer Imre egy alacsonyabb létszint felé vivő
járművet lát meg a HÉV-ben és a metróban, amelyek Alvilágba kígyózása az élhető
életet szállítja le a föld alá:
Fülledt kabátok dohszaga leng körül.
Rázkódik egyre, kattog a HÉV velünk.
Elmázolódott már a festék
a csinos, ám leeresztett arcon.
Két háborút ért egyszerü pápaszem,
egy gimnazista szárbigyulája és
kikényszerült , sok gondja, kínja
negyvenes, ötvenes életeknek
rázkódik együtt itt a személytelen
zúgásban. Álmos, vak, rohanó vasút.
Csak fut, csak éled egyre jobban,
és belehull a nehéz esőbe.
(A nehéz eső)
Novák Valentin mai állapotaink előzményét, sőt az előzmények maradványait találja
meg Aquincum romjain, ahol együtt fut a „római út” és a mai, „szétmálló betonút”:
Harsány, kék neolux. ( Vízvezetékre fújta.)
Szétmálló betonút – metropolisz üt’ér.
Aquincum falain hangya-limes – habarcs.
Itt többé angyali nő se kell!
Múlt Mával dulakod’. (Vén gladiátorok.)
Gaz vert amphiteátr! Árnyfenevad hörög.
Fullasztják autók gázai … Ő vezet,
Mégis földre legyűri HÉV!
Kőtár. Áll az idő. Óbuda romjain
átsüt római út. Vasbeton orgona.
Tárló: rozsdazabált fémcsövek és sinek –
dérként üt ki a talmi lét.
…
(Római [út]törők)
Ez a lábunk alatt, előtt heverő múlt sokakat megihletett: Gyimesi László mélységes
szeretettel és empátiával néz szerteszét, és elmélkedik a mába érő tegnapelőttről:
Aquincum aggó, őszi lakójaként
Sorsbéli társként tisztelem őseim,
Bennük, ha más nyelv, más zene, más hit is
Tartotta meg őket Duna-tájinak.
Testvér-barázdák homlokukon, miként
szántott sorok szép emberi birtokon –
Áldott nevükkel sorstalan istenek
Járják a táncot, futnak a fény alatt.
Csöndek teremnek szent ligetek között,
Bennük fehér fény, kőtemető virág.
Értünk virulnak, halnak a fák, füvek,
Részeg reményű római romhazád.
(Elődeim, rómaiak)
Az ókori Pannónia, meghódított terület lévén, ”melting pot” volt: sok-sok nemzet, nép,
törzs gyűjtőhelye. Ez adta az alkalmat Gyimesi Lászlónak, hogy az identitásukkal
küszködő mai magyaroknak felmutassa: problémáik nem újkeletűek ( a játék kedvéért
még a versmértékeket is keveri, mintha több nép ritmusai szólnának):
Rég volt így tele már ez a fórum,
Rég volt ily nagy a lárma, a zajgás,
Fontos, új feladatra szegődtünk:
Eldöntjük, ki a pannon.
- Római polgár s itteni gazda!
- És helyben született! – A nagyapja!
- Harcol a barbár szkíta hadakkal!
- Volgai szellemiséggel!
- Azt, aki más, idegenszivü, - ajkú –
Gyűlöli! – Űzze el innen a francba!
- Tiszteli Mithraszt! – És ha keresztény?
Zeng-zúg szerte a város.
…
(Egyszerű ez)
És folyik máig a nemtelen, gyűlöletbe torkolló vita.
Szintén mai, társadalmi téma a többnemzetiségű táj hovatartozásának kérdése a
vajdasági Tari Istvánnál.
Hordozható táj kell a hazátlanul
élőknek! Ág-bog, mely kuszaságot ád.
Ifjonti ábránd gerjedelme
festi a szürke kakukktojását.
Világra hozza új honkeresőit, új
földönfutóit ontja a pusztulás.
A régi vétkek új ruhákban
illegetik magukat lakájként.
Kinyomhatóvá duzzad a gyávaság,
Hóhérlegényes újra a példakép,
csak jó alattvalók akarnak
lenni a hetyke fiúk manapság.
Cserélhető fej, végteleníthető
mellébeszélés kell a tömegnek, és
nagyzási hóbort kell az önzés
sorkatonáinak: állomáshely.
…
(Kiadó a keresztút)
Lászlóffy Csaba egy Karinthy Frigyes verssel polemizál: a nagy előd a második
világháború előtt töprengett a kultúra veszélyt elhárító képességein és lehetőségein,
Lászlóffy 1998-ban még nem érezte olyan fenyegetőnek a veszélyt, a kultúra
hanyatlását viszont érezhetően, saját bőrén is tapasztalja, de hitet tesz Európa élni
akarása mellett. A hosszú versnek csak az első, majd az utolsó négy szakaszát idézem
(esztétaként felhívom a figyelmet a költemény zseniális indítására is, melyben
Lászlóffy „nem kezdi a verset Léda tojásain” – Horatius –, hanem in medias res, a
történet közepébe vág bele)
Jó példa rá a tegnapi est! Rideg
és híg idő: elidegenít! olyan
üres, hogy az már elviselhetetlen.
Nézd csak a csésze falán piroslón
a szájnyomot…
…
Mi nélküled még készül avagy romol! –
nem bomlik attól már az agyad, ha a
lépcsőházban, mint idegen, rád-
zárja a langy levegőt, sötétség
állott gubóját újra az álidő.
Gaz illan, mímelt posztmodor érzetek
együtthatója. (Handabanda
lett a világ neve már örökre?)
Volt, ki velőt falt, vért lefetyelt – de most
import- papírral törli meg ajakát;
s pártot véd bár s hatalmi szóra
új papagájfiakat tanítgat,
ezerszerencse: élni fog ezután
és mindenáron – hinni muszáj, akár-
hogy is vesszük, ma nem akar meg-
dögleni még Európa. Ámen.
(A tálentom ára)
Távolból minden szebb, ezt éreztük már mindannyian, ezért fogadjuk együttérzéssel
Imreh István versét, akinek külföldön támad erős honvágya – de nemcsak a haza ízek
után, hanem az után is, hogy beszéljenek rólunk, s főként, hogy jót…
…
És tervezed, hogy majd az ebéd mi lesz
először otthon: húsleves és metélt,
pörkölt, galuska és saláta
és palacsinta csokis dióval.
És este nyolckor nézed a híreket,
hogy hátha egyszer hallasz egy otthonit.
De semmi. Angol újfasiszták,
walesi esők meg a skót dudások.
…
(Magyarok külföldön)
Versének születésekor napi aktualitást pellengérez ki Botár Attila: az akkori
miniszterelnök Horn Gyula ingyenes repülőjegyet ígért az időseknek. A csábító
ajánlatot Botár alkaiosziban veri vissza: egy repülővel történő külföldi úthoz egyéb
anyagiak is szükségeltetnek…A vers első versszaka:
Szárnyalj, magyar, jár hatvanöt év fölött
ingyen vigasság, várnak a fellegek
leves-csontért üres zsebekkel
s gyógyszeredért ha hiába tipródsz.
És az utolsó strófa:
Szárnyalj, magyar! Jár hatvanöt év felett.
Csak másodosztály? Pattogatott fityiszt
ropogtat ország rossz fogakkal,
s hatvanöt éve aligha lesz még.
(Óda a repülésről)
A hazai nyomor antik versformában szólal meg: nem ellentmondás ez, hanem az a
bizonyos kontrapunkt, ellenpont, ami felerősíti a hatást. Rigó Béla mestere nemcsak a
formáknak, de szociális tapasztalatai révén az ellenpontozásnak is:
Pannóniánk, új távlatod int felénk!
Minden kukában mennyi a túrható!
A csontról nincs a hús lerágva.
Néha egész kenyeret kidobnak.
Ó, szent pazarlás! Gazdagodás jele!
A hulladékon új generációk
nevelhetők fel, és a sorrend
ott van örökre a génjeikben.
A társadalmat rend üzemelteti:
- Ki rág először, és ki utána csak?!
Ki lesz vezér, ki most a polgár,
új kapukulcsa kinek lehet még…
…
(Pannónia dicsérete, avagy háltak az utcán)
Acsai Roland verse időutazás, nosztalgia és a gyermek-szülői kapcsolat megható
felidézése:
…Én se voltam még meg. Az Örs vezér
terén nem jártam így, se amúgy. Nem én.
Tagadhatatlan. Bár anyám itt
elmehetett. Ahol megyek én most.
…
(Góré)
Payer Imre úgy érzi: a szó apoteózisának a legmegfelelőbb mértéke a magasztos
alkaioszi. A szó birtokosa, a költő isteni nagyságban áll elénk, az első és az utolsó
szakaszt idézem:
Akár a vízgyűrű, terjed a szólni szó.
Redőzött térben szerteremegve nő.
Én fáklyakardomat kitartva,
mint az igét, döföm át a létet.
…
Nem látja senki isteni énemet.
Aláesem, már itt vagyok, és a zaj
befed, megesz, és szerteszórva
részeim elkeveredve szólnak.
(Zuhanó szólam)
Ne tagadjuk: a magasztosság zuhant itt alá. Aki ismeri Payer Imrét és az ő viszonyát
az irodalomesztétikához, kiérezheti a versből a divatos kánonok hirdette „isteni szó”,
„teremtő szó” feletti szellemes ironizálást.
A humor, a paródia hangja nyíltabban is megszólalhat: Novák Valentin – talán nem
függetlenül a Payer versben fellelt célzásoktól – „ókori háborúról” tudósít, amelyben a
vers alkotóelemei küzdenek egymással – és a metrikai elméletek is: lábak-e ezek az
elemek vagy kólonok? A vers elejét és az utolsó szakaszt idézem:
Itt forr, pezseg jó formadalom. Beleng
egy spondeusz, rá jambus…Üzen Zeusz.
Mind jő, ahogy versdogma kéri…
Lábcsufolón a kolón tolakszik.
Most hogy van ez? Lábatlan odém topog,
Rá szirtakit bong földközi dob. Puhog
germán turisták talpa. Dönget
ógörög ütemözönre Siegfrid…
…
Daktil (középső) csúfot üzen, mutat…
(Bukfenc a ritmusban.) De vajon lesz-é
örök barátság kólon és vers-
láb – görög és teuton között?
(Égei csata)
Szepes Erika
(Az aiol formák tárházát még nem merítettük ki: folytatás Szapphóval - azonnal)
| 
