Az aiol líra (folytatás)
Szapphó
A másik híres leszboszi – ne kapják fel a fejüket: igen, a mai LMBTQ közössége
nevének első betűjét vele hozzák kapcsolatba - Szapphó, a költőnő. E helyütt végre
tisztázni kell, mi is volt az a hírhedett leszbosziság, azaz a leszbikusság, ami miatt
neve kiejtésekor századok erényesei pirultak.
Az ókori görögök életében mind a homoszexualitás, mind a biszexualitás általános
volt. Ennek feltehető magyarázata abban rejlett, hogy más-más életmódot folytattak a
férfiak és a nők, ugyanis mindkét nem tagjai hosszú időkre azonos nemű társaikkal
voltak összezárva. Gondoljunk a gyakran évtizedekig tartó háborúkra és
katonáskodásra, amikor a férfiak ritkán kerülhettek kapcsolatba nőkkel; gondoljunk
arra, hogy a nők még az athéni demokrácia fénykorában sem vehettek részt a
politikában – Arisztophanész Lüszisztratéjában végig ekörül is folyik a vita –,
távoltartották őket a nyilvános helyektől, színházba sem járhattak, sőt színpadra sem
léphettek: a női szerepeket is férfiak alakították. Végül gondoljunk a nemek szerint
megoszló kultuszokra, amelyekről a másik nem képviselőit kizárták. (Sok mítosz szól
is arról, miképpen büntették meg az istenek és az istennők a szentélyeikbe vagy a
nekik szentelt helyekre betolakodókat; - büntették persze azokat is, kik az általuk
felkínált szerelmet elutasították…Nem lehetett büntetlenül élni az archaikus időkben
sem.) Ilyen zárt, női kultusza volt Hérának és főként Aphroditénak Leszboszon. Híres
himnusza is van mindkét istennőhöz Szapphónak:
Állj fejem mellé, mikor álmodom, szent
Héra úrasszony, gyönyörű alakban,
mint az Átreusz két fia látta, esdvén
képed…
és beleszövi ebbe a himnuszba életét, életmódját is:
…
hadd tegyem újra
Leszboszomban szép hivatásom ismét,
drága szűzek közt, kiket annyi táncra,
dalra oktattam, mikor ünneped jött
szent örömével.
(Devecseri Gábor fordítása)
Tehát a költőnő szép szóval számol be arról, hogy a „lánynevelő intézet” mivel
foglalkozott: művészetekkel, női dolgokkal, amivel nevelőjük, Szapphó felkészítette
őket a várható házasságra. „Most pedig szép dalt dalolok, vidámabb lesz talán ettől
valamennyi társnőm.”
Már a fenti himnuszrészletből kiderült, hogy a két nagy leszboszi nem egyformán
verselt: Alkaiosz a bemutatott alkaioszi strófában, Szapphó pedig – ő is névadó:
eponümosz – szapphói strófákban. A magyar költészetben és a műfordításirodalomban
ezt a szapphói strófát mi négysoros alakban ismerjük, melynek képlete:
- u – x – u u – u - -
- u – x – u u – u - -
- u – x – u u – u - -
- u u – x
ahol x mindig a közömbös szótag helyén áll. Ismétlődés felismerhető a strófában, de
csak a sorok szintjén: 3 sor egyforma, a soron belüli szótagok nem mutatnak sorozatos
ismétlődést, a 4. sor rövidebb és másféle képletű, tehát nála is aiol strófákkal
találkozunk és nem lábakkal.
Van azonban különössége ennek a négysoros formának: a szövegben a sorok közt
áthajlást (enjambement) láthatunk, ami különös az egy sor – egy gondolat elvet
követő versgyakorlatban. Talán Szapphó ennyire modern volt? Ennyi formabontást is
megengedett magának? Hát bizony Szapphó nagyon modern volt, tartalmaiban látni
fogjuk, hogy miért. De ez a strófaforma egy variációja annak az eredetinek, - ráadásul
Catullustól, Horatiustól eredően - , ami háromsoros volt, két rövidebb és egy hosszabb
sorból állt, a harmadiknak, a hosszabbnak az első része is azonos volt az első két
sorral, csak csatlakozott hozzá még egy elem, egy jellegzetes aiol kólon, az ún.
adóniszi kólon (adóneus), amely nevét az Adónisz isten halálát gyászoló siratóénekről
kapta, amelynek ez volt a ritmusa:
- uu - - („ó ton Adónin” , „kálosz Adónisz” stb.) .
A három soros változat képlete:
- u – x // - u u – u – x
- u – x // - u u – u - x
- u – x // - u u – u – x // - u u – x
És mi az a jelentős, tartalmi modernség, amivel Szapphó elkápráztatta már a
kortársakat is (Alkaiosz versben bókol neki), és az ókortól kezdve máig
különlegességnek számít? Lássuk egészben leghíresebb versét:
Nékem úgy tűnik, hogy az istenekhez
mérhető a férfi, ki véled ülhet
szemben, és hallhatja közelben édes-
hangu beszéded,
és a vágykeltő kacagást, amelyre
feldobog mellembe riadva szívem,
mert amint rád röpke időre nézek,
elhal a hangom,
görcsbe rándul nyelvem, az izgató tűz
kúszva gyorsan bőröm alatt elárad.
Mit se látok már a szememmel, és zaj
zsong a fülemben,
majd verejték öntözi testem, elfog
minden ízemben remegés. A fűnél
sápadóbbnak, s mint aki halni készül,
úgy tünök, Atthisz.
Mégis el kell tűrni, ha egyszer így van…
(Szepes Erika fordítása)
Kétségkívül szerelmes vers. Számunkra, még így a 21. századba befelé tartva is,
különös. Háromszereplős vers, a szokványos szerelmi háromszöggel: az imádott lény
valaki más társaságában boldog, és emiatt a versíró én kesereg. Mégsem szokványos:
nem mindegy már a szerelmi háromszöget alkotók egymáshoz való viszonya sem. Nő
írja nőnek, és férfit irigyel benne, aki a szeretett nő közelében lehet. Az újdonság
minden korábbihoz képest a szem-pont, a néző-pont megválasztása: a költő a
figyelmét a vers elején a vetélytárs személyére fordítja, isteni magasságba emeli őt,
bár semmit nem tudunk meg róla. El is fordul hamar a költőnő pillantása, rávetül a
kedvesre, hogy részletezze: milyen és hányféle élménnyel ajándékozza meg a vele
társalkodót. Megtudjuk, hogy édeshangú, hogy csábítóan nevet, de semmi többet.
Szapphó nem áradozik sem a szépségéről, sem a jóságáról: nem érdeklik sem külső,
sem belső erényei. Akkor mi fontos Szapphó számára ebben a versben? Ő saját maga,
aki fájdalommal, kívülről nézi az idillt. Önmagára, a lírai énre figyel, saját testi tüneteit
sorolja. A leírás pontos: ki ne érezte volna saját magán izgalom, fájdalom esetén ugyan
ezeket a tüneteket? De nem tudunk meg semmit a költőnő külsejéről sem, ahogy nem
tudtunk meg semmit a szeretett lény külső vonásairól sem. Szapphót a személyiség
varázsa ejtette meg. Ez is új.
S ha már szerelmes verset idéztem, jelenjék meg isteni mivoltában a szerelem
istennője is, az említett másik himnusz megszólítottja (csak az első szakaszt idézem):
Tarka trónodon, kegyes Aphrodíté,
Zeusz leánya, már könyörülj te rajtam!
Fájó kínra mért csalod, ó hatalmas,
tőrbe a lelkem?
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
Szapphó az érzelmek költője: a szerelmen kívül írt szép verset fivérének hazatértekor
is.
A magyar költészetben természetesen szintén elsősorban a szerelem tölti be a
szapphói strófákat. Különösen közel áll a szerelmes Szapphó ahhoz a Németh
Györgyhöz, aki klasszikus filológusként gondozta Szapphó életművét, és igen sok
versét le is fordította. Saját lelkének örömeit és fájdalmait is ebben a ritmusban
örökítette meg, - verseiből szerelmek egész története kiolvasható.
Majd ha ősz múltán tenyeredbe símul
verseim vékony, puha sárga könyve,
s már tudod mindazt, ami most a holnap,
fogsz-e szeretni?
Megtalálod-e bennem a régi kölyköt,
azt, kit emlőid puha fészke hívott,
és fejét blúzodba befúrva várta,
hogy leomoljon
már a fal, melyet csupa rettegésből
s kishitűségből a szerelmed ellen
s így szerelmünk ellen emelt a kétely
és a halál is?
…
(Ősz múltán)
Ő, a modern költő, fontosnak tartja, hogy meg is jelenítse, elevenné tegye szerelmének
tárgyát. Az első szakasz a külső megjelenítése, a második a szokásoké, a beszédmódé:
Mond, mi hajt engem tefeléd, a bőröd
selyme, vagy melled kicsi, barna halma,
vagy szemed, fürtöd, derekadnak íve,
vagy csak a vágyam?
És mi kisért jobban, a füst, ha szívod,
vagy kicsorbult erreid érdes íze,
fény szemedben, hogyha mesélek úntig,
vagy csak az árnyék?
…
(Lenni teérted)
És lejátszódik előttünk egy szakítási jelenet is, nem is kell kommentár hozzá:
Jól tudom, hogy rossz neked így, szerelmem.
Mégse szólsz. Némán csomagolsz, s az éjjel
Elnyel, és kattanva csukódik énrám
kívül az ajtó.
Azt hiszed, hogy benned is ott az ajtó,
és gyerekként nyitni-bezárni könnyű,
mint karácsonyt várva, a tarka naptárt,
csenve cukorkát?
Ott vagyok, majd nem vagyok ott, ahogy jobb.
Döntened neked kell, hisz a karcos éjre
úgyis eljön majd, puha körbe fúlva,
végül a hajnal.
…
(Ajtók)
És a szakítás utáni állapot sem szólhat más melódiában:
Már megint eljön, amit úgy utálok.
Szokhatom hozzá, hogy az ágyam újból
csak nekem szolgál menedékül. Álmom
társtalan újra.
…
(Már megint)
A rögzült magány állapotában béke és harc küzd:
…
Béke rombolná, ha a harc kiröppent.
Áll a vár, s nem véd: a veszély belül nő,
csontfalakkal zárt koponyám agyában
csöpp daganatként.
(Töredék)
A beletörődés a veszteségbe:
Mást keres ringó öle, másra vágyik,
más ritmust vett át derekával, és a
pára más bőrére csapódik égő
szája hevétől.
Más kezétől vár nyaka már simítást,
más a csók is, jobb, az enyém unott volt,
minden év széthullt, amit érte éltem:
pusztul a múltam.
…
(Másé más)
Az ókorkutató tudja, hogy van olyan mítoszvariáns, amely szerint Erósz és Thanatosz
testvérek. Ezért írhat a szerelem mértékében halottakról is:
Mert halottakkal van az út kirakva.
Gázolunk rajtuk, puha szőnyegünk ők,
És hajuk kendő, beletörlöd arcod,
hogyha zokognál.
És halottakból van a sok kerítés,
Át ne hághassuk, bele kell botolnunk,
Hogyha egymáshoz, szerelemre vágyva,
futni szeretnénk.
(Mert halottakkal)
A szerelem lehet boldog, boldogtalan, véges, végtelen. De van egy olyan hozadéka,
amit egyértelműen csak örömmel lehet fogadni, ahogyan teszi azt Boldogh Dezső: a
gyermekáldás, különösen, ha három gyermek születik egyszerre – szapphóiban. De a
csecsemősírás mögött itt is sötét árnyak bujkálnak:
Fölragyoghat majd üde másvilágod
hármasikrekként ugyanitt oázhatsz
látod múlt-sajkád tovaringatózik
nagy Minek űrén
(Lapszél-versek, Hármasikrek)
És ha kapcsolatot találunk a szerelem és a születések között, G. István László a
szerelem mértékében énekli meg azt, akinek születését köszönheti: az édesanyját.
Szimbiózisban soha fel se fogtad
mennyi jó ért: elkülönülni nem kell –
szívderűt és fanyar humorú mosolyt és
egy-gyökerű szót
kapsz ma is még. Nincs soha vége ennek,
azt hiszed. Felold, betakar, kiválaszt,
felnevel karjában az őserő, hogy
általa élhess.
Arra gondolok, milyen ízü emlék
köt tehozzád: „szép ma az ég”, a dallam
tán legelső – nincs körülötte semmi.
Baj sosem érhet.
(Anyámnak)
Láttuk: Szapphó nem foglalkozott a külsőségekkel: a személyiség teljességét ragadta
meg az ábrázolt ember megnyilatkozásaiból. Van ennek az önvizsgálatnak is modern
változata: nem a testi reakciók leltárba vételéből, hanem a megélt élet pillanataiból áll
össze a költő énje. Magyar László András – nemrégiben elhunyt nyelvész-költő
kollégánk – tudóshoz méltón járja körül önmaga külső és belső határait:
Ötven esztendő: a megélt-neméltet
képtelen képpé maszatolja elmém,
napjaim színén igaz és hazugság
összemosódik.
Eddig úgy négyszázezer óra telt el,
húszadának sem lehetett virága,
harmadát álom s a felét üresség
nyelte sötétté.
Semmiből sodrott fonalak futása
rajzol útvesztőt, idióta mintát,
émelyítőn dúst, elemezhetetlent
szőttese múltam.
…
(Ki vagyok?)
És ha rejtekezni kíván a költő? Az előző verssel ellentétes a szándéka Payer Imrének:
minden valóságnak a látszatát látja és mutatja fel. És mi a látszatok és illúziók
tökéletes színhelye? A cirkusz.
Nesztek! Itt volnék! Kitalált valóság!
Illatáram? Nem! Faragott farózsák.
Félni tőled nem bibelődöm én már.
Cirkusz a csapdám.
Kuss! Pofádat most befogod, ha intek.
Kár beléd költségem, kenyerem, ha szórom.
Majd a képernyőn megapixelekben
nézd a világom.
…
Cirkuszom lesz most kenyered, valódit
már nem ízlelhetsz. A felejthetőknek
pásztorát tiszteld, az vagyok – így fogsz
végre pihenni.
(Kitalált valóság)
Mire jó még a szapphói forma? Meglepő módon diktátor-portrékat lehet megformázni
benne: a forma éles kontrasztban áll ilyenkor a tartalommal, s így erősíti fel. Két
diktátor – két távoli korszak félelmetes uralkodója: egy ókori és egy mai. Álljon előbb
az ókori, az iménti cirkusz-vers ókori előképe, Sinkó Adrienn bravúros verse:
Testi szennyét oldja a víz. De lelke
még a rég megölt viadort alázza,
és megint hamis diadalt kiáltva
zeng az aréna.
…
Mártogatod kardod a vérfolyamokba,
béna, vak, fegyvertelen ellenébe,
és nem eszméltél soha bölcs szavára:
túl sok a cirkusz!
(Commodus halála)
A mai diktátor – mert miért ne lehetne nekünk is?! – ravaszabb, tud hitegetni,
reményeket csiholni, s mindezt aztán ki is oltja a meghiúsítás ál-indokaival. Egy
rászorult és a mai diktátor párbeszéde Mechler Anna verse, amelyben sorolja az
ígéreteket, - az „Ígérted” szóval kezdődik minden szakasz, és a szakaszokban
sorolódnak az ígéreteket hazugul megszegő indokok: járvány, háború, gazdasági
válság, Covid, majomhimlő, a rezsit nem lehet alacsonyan tartani, nincsen áram,
nincsen gáz, drága a benzin. És az utolsó szakaszban a szerencsétlen, megalázkodó
kérő ember csak két sorban vág vissza a diktátornak, de igen kemény az a két sor!
- Azt ígérted…
Most, mikor újra támad,
Nő a szennyvízben a Covid aránya?
- Értem én, és kérni is oly nehéz …Csak
Élni akartam.
(Ígéret)
Szepes Erika
(Az aiol formák tárházát még nem merítettük ki: a későbbi folytatásban róluk lesz szó.)
| 
