Alapkövek
A vers – szöveg. A szöveg szavakból, a szavak szótagokból állnak. Minden nyelvnek
saját hangkészlete, szókészlete és szótagkészlete van. A nyelvek sokaságával szemben
azonban a hangkészletükben csupán két fő alaptípust különböztetünk meg: az egyikben
a szótagokat a hosszúságuk alapján váltakoztatja a nyelv, a másikban a hangsúlyuk
alapján. Az első típusban a szótagok, hagyományozott kiejtésmódjuk szerint kétfélék:
rövidek és hosszúak, tehát időértékük van. A szótagok időértékének
váltakoztatására épülnek az időmértékes verseléstípusok, amelyek közül a
legismertebbek és a magyar költészetben a leginkább használatosak:
I. a görög-római típusúidőmértékes verselés
II. a szanszkrit időmértékes verselés
III. az arab típusú időmértékes verselés
IV. a japán időmértékes verselés
Először csak az alapokkal ismerkedünk meg, azaz alulról felfelé építkezve a
szótagoktól a szótagkapcsolatokon át a sorokig, majd a sorokból képzett szerkezetekig
– a kétsorostól az eposzi terjedelmű többezer sorosokig.
I. A görög római típusú időmértékes verselés
Kétféle szótagot ismer: a rövidet és a hosszút. A rövid időértéke 1 mora,
a hosszú szótag időértéke 2 mora. Rövid szótagnak számít minden rövid magánhangzójú
szótag, ha utána a szövegben legfeljebb egy magánhangzó áll. Tehát: rövid szótag a ma,
ha ilyen szövegkörnyezetben fordul elő: „ma havazás volt”, vagy „manapság korán sötétedik”.
Hosszúvá válik azonban, ha a szövegben két vagy több mássalhangzó követi, így azonos szóban:
„marslakókat rajzolt valaki”; vagy egymást követő szavakban: „ma stafétabotot
kaptam”. Ebből a két alaphosszúságból épülnek a vers alapkövei, az ú.n. alap verslábak,
amelyek önmagukban vagy más alaplábakkal társulva alkotnak sorokat. A sorok az egy lábnyi
rövidségtől a tíz-tizenegy versláb hosszúságig (ennél több nemigen létezik) terjedhetnek.
Hogy valóban az alapoktól induljon ismerkedésünk ezzel a rendszerrel, vegyük sorba az
alaplábakat – az érdekesség kedvéért a latinos tudományos nevük mellé odaírom, hogyan
nevezte el őket Csokonai, az elnevezésbe belerejtve az általuk megelevenített ritmust:
kétszótagosak:
U – jambus szökő
- U trocheus lejti
U U pirrichius pici
- - spondeus lépő v. hosszú
(Nincs rá tudományos magyarázat, csak szembeszökő jelenség, hogy minden elemnek megvan
a fordítottja is, ez érvényes a legkisebb elemtől a nagyon hosszú elemekig, mintha a
bennük lévő dialektika, ambivalencia, ellentétesség, ellentmondásra való hajlam már a
költészetnek ezekben a kis elemeiben is megjelennék, s mintha ezáltal válnék lehetővé
a hosszabb szövegekben megszólaló tartalmi ellentétesség ritmikai kifejezése is.)
háromszótagosak:
U U – anapesztus lebegő v. doboló
- U U daktilus lengedi
- U – krétikus ugrató
U – U amphibrachisz körösdi
U U U tribrachisz szapora
- - - molosszus andalgó
U - - bacchius toborzó
- - U palimbacchius tomboldi
négyszótagos lábak:
U U U U proceleuzmatikus futamodi
U - - - első epitritus menetlépő
- U - - második epitritus lejtvelépő
- - U – harmadik epitritus lassanmenő
- - - U negyedik epitritus lassanlejti
- U U U első paión gyorsmeneti
U – U U második paión szökelleti
U U – U harmadik paión piciféle
U U U – negyedik paión piciszökő
U U - - ionicus a minore picihosszú
- - U U ionicus a maiore hosszúpici
U - - U antiszpasztus toborzéki
- U U – choriambus lengedező
- - - - dispondeus hosszúlépő
Az ennél nagyobb egységeket már nem tekintjük alaplábaknak, hanem állandósult ritmusú és
szótagszámú szótagkapcsolatoknak, görög nevük kólon (rész).
A legismertebb kólonok:
- U U - - adóneus vagy adóniszi kólon
U U U U U pentabrachisz eliramodi
Mielőtt reménytelen csüggedéssel tekintenénk a „megtanulnivalók” ilyen tömegére,
szeretném gyorsan tisztázni: mindezek az egységek nem fordulnak elő együtt egy
költeményen belül, sőt a költők általában kevés alapelemet használnak, hiszen
céljuk, hogy a vers hallgatója – olvasója érzékelni tudja a ritmust, és ez csak
akkor következhet be, ha azonos (vagy az azonossal egyenértékű, azt helyettesíteni
képes) elemek ismétlődnek. És tovább könnyíti a helyzetet, ha tudjuk: a görög
verselés nem azonos nyelvi alapokon, nem egy helyen jött létre, így alapformái
aszerint is különböznek, mely görög nyelvjárás költészete épül belőlük.
Három fő nyelvjárást – és annak megfelelően három különböző verselési rendszert
különböztethetünk meg az ókori görög költészetben:
a, az ión verselés:
Homérosz, Hésziodosz – és nyomukban sok más költő, többek között a pásztori
költészet, az idill nyelve; ez lábakból és helyettesítő lábakból áll
ezek között a legfőbb a spondeus);
b, az aiol verselés:
Alkaiosz, Szapphó, Alkman és mások nyelve és verselése, kólonokból és a
kólonokból szerveződött strófákból épül;
c, a dór verselés:
kardalokat létrehozó, egyedi esetenként szabályozott lábak és kólonok sorozata,
a drámai kardalok és a kardalköltők: Pindarosz, Ibükosz, Sztészikhorosz
és Bakkhülidész a legismertebb alkotói
a, Az ión verselés
A különféle nyelvjárási területek, amelyek nemcsak földrajzilag, de némiképpen etnikailag
is különböztek egymástól, történetileg is különféle szerepet töltöttek be Görögországban.
Iónia a Kis-ázsiai tengerpart hosszában nyúlt el, nyelve és szokásai alapján a
legegységesebb volt a hellének három fő törzse között. Ők vándoroltak be a legkorábban
Görögország területére, és amikor a dór bevándorlás megzavarta életüket, területük nagy
részének megőrzése mellett létrehozták a 12 város szövetségét. Földrajzilag ők voltak
a legközelebb a trójai mondakör keletkezési helyéhez (a tudomány mai állása szerint
a Törökország területén lévő Hissarlik-domb térségéhez) és annak első, szájhagyományban
terjedő megfogalmazásaihoz, az ú.n. kiseposzok (Iliasz mikra, Iliú perszisz)
kialakulásaihoz. Ezért lett az ión nyelv a görög epikus költészet nyelve, és ezért lett
az első epikus költemények témája az ión vezető réteg, a katonai arisztokrácia dicsőséges
harca. A szájhagyomány kulcsfontosságú fogalom a görög epika létrejöttében: az aoidoszok
(énekmondók) nem leírt szöveget mondtak uraiknak, hanem az énekmondó iskolák tagjai, a
homéridák adták tovább szájról szájra a katonai arisztokrácia dicsőségének
hírét (kleoszát), származását, harci felszereléseit dicsérő énekeiket.
Ezek eredetileg önálló, kiseposz méretű szövegek voltak, tematikailag ki is válnak
környezetükből a homéroszi eposzokban. A legnevezetesebbek az Iliaszban az Akhilleusz
pajzsa, a Hajókatalógus, a Genealógia (nemzetségi leszármazás), Hektór és Andromakhé,
Patroklosz halála, Hektór halála, Versenyek Patroklosz tiszteletére. Az Odüsszeiában
még könnyebb felismerni az önállóan keletkezett részeket: a phajákok udvarában, Kirkénél,
Kalüpszónál, a szirének fogságában, a kérők Pénelopé házában, az Alvilágjárás (Neküia),
Télemakhosz történetei, Odüsszeusz és Pénelopé.
Ezek a „kiseposzok”, a fejezetet kitevő önálló részek elég terjedelmesek voltak,
előadásukhoz az aoidoszoknak emlékezetsegítő formákra volt szükségük: különféle
emlékezetsegítő, ú.n. mnemotechnikai eszközöket hoztak létre. Az első és
legfontosabb emlékezetsegítő eszköz a ritmus volt: láttuk, hogy a munkát is segíthette
a ritmus, és az ismétlődő elemek a mágikus hatás felkeltését is fokozták. Az epikus
versmérték a katonai arisztokrácia meghatározó ritmusából, a harci toborzóból származik:
ennek ismétlődő ritmusa volt a daktilus, ezért vált a hősköltemények, honvédő
harcok ritmusává. A daktilikus sor hat verslábból áll, ezért a neve hexameter,
amelyben – a nagy terjedelemre és a nyelvi kényszerre való tekintettel – a daktilikus
lábak helyén állhat spondeus, kivéve az ötödik lábat. A hexameter előadásmódja a
recitálás volt, azaz elnyújtott, lassú, kántáló – de nem éneklő! – beszédmód, ami
lehetőséget adott a másik mnemotechnikai eszköz, az állandó vagy díszítő jelzők
(epitheton ornansok) emlékezetbe idézésére.
Fontos emlékezetsegítők még az ismétlődő sorok is, - mindezek együtt adják a
homéroszieposzok befejezett jellegét, az általuk kiváltott teljesség-érzést.
A homéroszi eposzok legismertebb állandó jelzői: gyorslábú Akhilleusz, széphajú Pallasz,
várvédő Athéné, szép Helené, sisakrázó Hektór, hókarú Andromakhé, Nauszikaá is hókarú,
leleményes Odüsszeusz, „tágterü ég”, „borszinü tenger” – de tulajdonképpen minden
szereplőnek, aki sokszor jelenik meg, (isten és ember egyaránt), vagy természeti elem,
ami mindenütt van – létezik díszítő jelzője.
Ismétlődő sorokat leggyakrabban akkor találunk, ha egy szereplő ugyanazt a társat
szólítja meg többször. Az egyik legismertebb példa rögtön az Iliasz elején Khrűszész
két imája Apollónhoz:
Hallgass meg, te Ezüstíjú, aki Khrűsza fölött állsz,
s isteni Killa fölött, Tenedoszban erősen uralkodsz”
(I. ének 35-36.sor, ill. I. ének 451-452.sorok)
A homéroszi eposzokban mint elsőként ismertté vált szövegekben, vannak olyan részek,
amelyek önálló műfajjá válva kiemelkedtek az eposzokból – vagy, és itt a tudomány még
nem döntött az elsőbbség kérdéséről – már eleve létező műfajok voltak, csak beépültek
az eposzba. Ilyenek például a siratók, amelyek felsorolják az elhunyt erényeit,
tetteit, és mint sírfeliratok, majd a belőlük fejlődött elégiák, a gondolati költészet
részévé váltak. Az Iliaszban a legismertebbek a Hektórt sirató „énekek”, mert több is van,
hiszen Hektór Trója legderekabb hőse volt.
Hekabé (az anyja) így siratja:
Hektór, legdrágább gyermekem valamennyi fiam közt,
éltedben kedves voltál már isteneinknek,
s lám, a halál sorsában is ők rád gonddal ügyeltek…
Helené (Párisz felesége, Párisz Hektór testvére):
Hektór, lelkemnek legdrágább sógoraim közt,
…
s rossz szavadat nem hallottam soha, semmi gyalázó
szót tőled, s amikor más támadt rám palotánkban
…
akkor is őket fékezted folyton szavaiddal...
(Iliasz XXII. ének, a Homérosz-szövegek Devecseri G. fordításai)
A homéroszi eposzok, főként az Iliasz (az Odüsszeia meséi inkább a képzőművészetet ihlették
meg) műfajteremtőek voltak: a hazáért, igazságért harcoló hősök daktilusokra indultak
csatába. Vergilius Aeneise hexameteres eposz, s ha a tartalom úgy kívánta, a hősi harc
megéneklésére még kétezer évvel később is ez a ritmus vált alkalmassá.
Vörösmarty Zalán futása eposzának híres kezdete:
Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedül. Rajtad sűrű fellegek, és a…
de még Fazekas Mihály Lúdas Matyiját is a hősi ritmus segítette hármas diadalra. És milyen
bátor tett volt Fazekastól, hogy a népi hősnek adott arisztokratikus, hősi mértéket!
(Később a népi hősök – Petőfinél és Aranynál – a magyar ütemhangsúlyos verselést érdemelték
ki.) És él ez a dübögő, a daktilust helyenként spondeusokkal lassító ritmus mai költésze-
tünkben is: Payer Imre metrikai és tematikai bravúrja, hogy hexameterben döcögteti útjára
a négyes buszt, egyenest az Alvilágba, annak úrnőjéhez, Hekatéhoz, groteszk parafrázist
képezve ezáltal a homéroszi és a vergiliusi Alvilágjárásnak:
Ködgomolyogta pokol zugolyában a vad Hekaténak
új ártást, friss kínt okozó terv kélt az agyában,
mert mérget készíteni készült egy nagy, ezüstös
üstnek a mélyén. Oly nagy volt az az üst, bizony óriás,
mint dühe annak a jóembernek a Krisztina téren
várva a négyes buszt negyedórákhossza, de az nem
érkezik úgysem, hát így most már biztos is abban,
késik a munkahelyén, bár ő idejében elindult.
Ebben a nagy kondérban főzte a vad Hekaté az
éjszinü mérgét rászabadítani már a világra.
Honvédő harcok, hazafias felbuzdulások helyett ma keserű honféltés, nagy költők
hazafias dalainak kétségbe vonása, szomorú idézése Boldogh Dezső nem véletlenül Örök
címet viselő versében, hiszen éppen azon búsul, hogy ezek az értékek ma már – nem örökek:
Mindig a nép, mindig a pannon táj, a derűs
Puszta malomban…Kopjafa-állvány. Füst-szemü ősök.
Irgalom atyjai! Bankosok és kidobók feketében.
Mindig a bús düledékek. Alva születnek a költők.
…
Bús düledéked ez itt. Örök-élet. Vagy: sohasem -.
Moccan a lélek. Talpon a zombi. Vár. Nekiindul.
Amiként a homéroszi eposzok az élet teljességét tudták ábrázolni – a legszebb példa erre
az Akhilleusz pajzsán látható békés, szelíd táj, a munkálkodó emberek, maga a pajzs mint
művészeti remekmű – úgy ebből is ki tudott válni egy új műfaj, az idill, amely
a természetbe visszavágyódást szólaltatja meg nosztalgiával, mert a hellénisztikus költők
(i.e. 4-3. század) már városban éltek, és élvezték ugyan a nagyváros minden áldását,
de átélték a természettől való elszakadás fájdalmát is. Talán a legismertebb közülük az
a Theokritosz, akinek Thürszisz című pásztoridillje kezdetét idézem:
Hallod-e, kecskék pásztora, édes a lomb susogása,
forrás mellett zúg a fenyő, s édes muzsikát ád
Szűrinxed, Pán isten után mindjárt te magad jössz,
hetyke bakot, ha kívánna az isten, vedd te a nőstényt,
vagy ha az istent illetné anyakecske, gidája
száll rád, kis gida, gyönge a húsa, amíg nem anyányi.
…
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
A theokritoszi eklogák felülmúlhatatlan magyar továbbéléseit alkotta meg Radnóti Miklós, de
egy ekkora hagyomány nem szűnhetett meg mára sem. Egry Artúr első, itt idézendő idilljében
a természet adta boldogság sugárzik, megfényesítve az életet és a szerelmet:
Nézd, ez a hajnal, tétova állat, mozdul a ködben,
Körbetekint lustán, még reszket a lábain állva,
Kékesen égve a naptól, izzik a fák sziluettje,
Harmatcsepp ragyog át, fel, végig az isteni kertre,
Itt van a pillanat, ím, fű hárfák zengik a hálát,
Ó élet, mint ölben a lány, épp oly’ gyönyörű vagy!
(Kis hajnali himnusz IV.)
Egry második idillje elkomorul: felsejlenek benne az ártó városi zajok, tisztátalanságok
– és velük együtt árnyék borul a „szerelmi álmokra” is:
Nincstelen és kamasz álmaim is mind elmenekültek.
Erdőimben szarvas alig jár, őz nyoma nincs rég,
városi nép zaja, gépkocsi böffen a hajnali ködben,
s néha a forrás tiszta vizéből inni lehet még.
…
(Emlékezet)
Ha a hexameteres eposz az élet teljességét tárta fel, úgy a hexameter sor egy másik
sorfajjal társulva szűkebb világ bemutatására lett alkalmas. Ez a disztichon nevű
sorpár, aminek első sora hexameter, a második sora az ú.n. pentameter: az elnevezés
téves, korábbi korokból származó okoskodás, mert két félsorában egyenként két és fél
daktilus van, ezt automatikusan összeadva kaptak öt lábat (innen a név). A sor azonban
eredetileg két kólonból állt (idézzük fel: a kólon kötött szótagszámú és kötött
ritmusú egység), ritmusa – U U – U U - // - U U – U U -, azaz két hémiepesz kólon,
melyek között kötelező sormetszet áll. Ez az eredetileg kétsoros forma (erről a
disztichon név: jelentése két sor) a sírfeliratok mértéke volt. A legismertebb
görög sírfeliratot Szimónidész költő írta; ez megszólaltatja azt az archaikus elképzelést,
miszerint a holtak lelkei „üzenni tudnak”, azaz a sírban nyugvók a maguk nevében beszélnek.
Így a Thermopülainál elesett hősök is (i.e. 480-ban itt szenvedtek a perzsáktól súlyos
vereséget a görögök; a csata a spártai Leónidasz hősiességéről vált híressé, aki 300 fővel
szállt szembe a hatalmas perzsa túlerővel):
Ó, idegen, menj, add tudtára a spártai népnek:
itt fekszünk, eleget téve parancsainak.
(A fordítás talán idegen az olvasónak, mert korábban Ponori Thewrewk Emil túlzottan
patetikus, a hősiességet indokolatlanul felmagasztaló félrefordításában tanulhatta.
Az én új fordításom a pátosz lefosztásával, a tragédiát visszaadva kísérli meg
visszaadni az eredeti „megszólalást”.)
Életösszegzés is született két sorban: Vergilius római költőt beszélteti egy sírepigramma:
lakóhelyeit és műveit veszi időrendi sorba. Éppen a felsorolás, a nevek és a címek miatt
olyan tömör, hogy lehetetlenség versben visszaadni:
Mantua me genuit, Calabri rapuere tenet nunc
Parthenope, cecini pascua, rura, duces.
(Pontos tükörfordításban: Mantova szült engem, Calabria ragadott el, most
Parthenopéban időzöm; énekeltem pásztorokról, földművelésről, vezérekről.)
A sírepigrammák eredete a mágikus korig nyúlik vissza, ezért találkozhatunk kétféle
típussal: a dicsérő sírfeliratokkal – ezek a túlvilágiak jóindulatába ajánlják az
elhunytakat, illetve a gúnyolódó-csúfolódó sírepigrammákkal, ezek a rontó démonokat
hivatottak távoltartani. Gúnyolódó sírepigrammákat írtak már az ókorban is,
Ammianosztól származik ez a gonoszkodó kétsoros:
Könnyü legyen, bús-sorsu Nearkhosz, a föld pora rajtad:
Így könnyen hozzád férnek a kóbor ebek.
(Horváth István Károly fordítása)
Nagyot ugrunk: a 19. században pajkosan gúnyolódó verset írt Szemere Miklós a hexameter
és a pentameter „párosodásáról”:
Únta rideg, szótlan létét a hexameter, s hű
Társul választá a deli pentametert;
Mint megbánta! Mihelyt ajakát felnyitni merészli,
Visszaperel zengő házidorombja nyomon.
Mindkét fajta kibővülhetett hosszabb verssé, ilyenkor a gondolati költészet
érlelődött belőle, s idővel létrejött a (máig tisztázatlan eredetű) elégia is.
Mai költészetünkben egy remek példája született, melynek titokzatos megszólítottja
eldöntetlenül hagyja: dicsér vagy bírál. Boga Bálint verse Üdv a Keresőnek:
Mondd, Kereső, van-e még fénylő gyémánt a salakban,
Mondd, van-e árva parázs mély hamuréteg alatt?
Sejteni még legalább neszezést vagy lomha erényt az
Érdek dombja alatt, rút közöny arca megett?
Válaszod egyre bizonytalanabb, ámbár kutatásod
Bátor igyekvése nem mutat elmerülést.
Léted öröm nékem, Kereső, fajtád kihalóban:
Holnap nem lesz, aki ELKÜLÖNÍTENI tud.
Payer Imre Therszítész című versében a hősi eposzt temeti el disztichonban, torz hős
végzi a deheroizáló tettet – de a deheroizálás mégsem teljes, mert hatalmas képpel
zár a költő:
…
Kérdőn néztek fel most Zeuszra az elnemenyészők.
Fellobbanthatja-e egy hősi eposz fonalát
Semmi halandó, főleg Therszítész, akinél még
rútabb, vesztősebb, kár-bele-mert-nyomorult,
hitványabb embert nem szültek még a világra?
Ám Zeusz bólintott, s megremegett az Idő.
Kétsorosban írja meg Képes Géza saját sírversét:
Itt nyugszom– dehogyis nyugszom! – sose lesz
nyugodalmam:
üldözöl ott is még, emberi ostobaság!
Klasszikus mondást és egy nemzeti klasszikus verset forgat ki Magyar László András:
Tempora et morest kiabál, mert tompora jórészt
Ócska gatyája likán, mint hona, fényre derült.
Weöres Sándor Ócska sÍrvers-et ír önmagának, amely egyben létösszegző elégiává
terebélyesedett. A mágikus hangulat felkeltését is imitálja – az önmegszólítás is őrzi
a mágikus eredetet - : varázsszavakkal kezd, de a varázsszavak éppen a varázslat, a
mantika szavai. A vers viszont mágikus káromkodással zárul:
Mantikaténi katá…Már arcod esőben elolvad,
hűs földben kisimul csöngei boglya hajad.
Mit bánod már, hogy sohasem szíveltek a lányok,
tündér sem szeretett, messze szaladt valahány,
hogyha facér lépted vígan kocogott a sikátor
macskafejes kövein, gilkili-gilkili gunn –
Téged az istenek is tréfájuk végire szántak,
könnyü falat voltál mindig a föld kerekén.
Frászkarikán szánkáz kutyafalka varangyos a banda,
híj csóré héláh! Béke legyen porodon!
Hogy ne sírversekkel zárjam ezt a fejezetet, bemutatok egy hexameterrel folytatott
költői játékot, melynek lényege, hogy a hosszú sorokat rövidebbekre tördeli a költő,
s azokat összeolvasva nyeri csak el eredeti ritmusát a vers. Székely Szabolcs egy
idilli párbeszédet szabdal szét – nem öncélúan, hiszen így valóban jobban hasonlít a
mai szűkszavú, alig-válaszoló beszélgetéseinkre. Álarcos hexametert írt
– álarcosnak nevezzük azokat a formákat, amelyek rejtik eredeti alakjukat.
- Á, szia.
- Szervusz.
- Hogy vagy?
- Megvagyok, és te?
- Lehetnék jobban.
- Az írás?
- Téma az éppen volna manapság.
- Épp csak a forma hiányzik. Mindegy.
- Hát tudod, én nem vágom a témát.
- Mért nem próbálod meg esetleg hexameterben?
- Rég nem próbáltam. Valahogy nem…
- Szar dolog. Értem. Bocs, sietek most. Várj csak!
- A számod nem lett új, ugye?
- Nem.
- Majd hívlak.
- Jó.
- Na, szevasz.
- Csá.
Szepes Erika
(A következő részben az aiol verselésről lesz szó.)
| 
