NAPLÓK: Mazsola Legutóbbi olvasó: 2025-04-03 22:22 Összes olvasás: 13981| 6. | [tulajdonos]: mélázó | 2006-05-07 22:51 | Több mint két hónapja írtam ide utoljára. Akkor még milyen más volt minden... Most azt hiszem, már tényleg vége. Konec filma. The end. Nem éppen happy. Az aláfestő zene nem túl lírai. Inkább keserű. Nem tudom, jó, szükségszerű volt-e ez. Most. Így. Az én hibám volt? Azt hiszem, többet képzeltem róla, mint ami benne volt. Az elején még egészen máshogy nézett ki a helyzet. Ő. Én. MI. Komolyan hittem, hogy sorsszerű. ÉREZTEM. Amikor minden klappol, és érzed, hogy egy nagyobb folyamat része vagy. És hogy annyira természetes, s máshogy nem is lehetne. Evidens. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Megszabadultam egy függőségi viszonyból? Vagy elismerem saját kudarcomat, hogy nem voltam képes minimális mértékben SEM megóvni egy embert a totális destrukciótól, aki az apám lehetne? Szélmalomharc. De én nem vagyok Don Quijote. Fél év könyörgés után elég volt. Sajnos nem vagyok mindenható. Elfogyott az erőm, a végtelen türelmemnek is megleltem a végét. Pedig valóban türelmes voltam. Nagyon. Segítőkész, tele jószándékkal és szeretettel. Irgalmas szamaritánus. De nem lehet, hogy mindig csak az egyik legyen az erős oszlop, míg a másik készül összeroskadni. Mert egy idő után a hatalmas épületeket is elkoptatják az elemek...
Nem tudom, merre, hogyan tovább. Nagyon fáj. Kegyetlen dolog ez.
Nem tudom, csalódtam-e valaha emberben ekkorát.Még biztosan fogok. Peidg nem voltak illúzióim. Vagy mégis?
Most csak nyugira vágyom. Nagy-nagy nyugira.
Ámen. | |
| 5. | [tulajdonos]: Magyar szerencsejáték, '98- '99 | 2006-02-21 08:24 | Hét évvel ezelőtt minden hétköznap vonattal mentem az egyetemre (egy éven keresztül). Ahogy reggel (oda) és délután (vissza) 20 km/órás tempóban átdöcögtünk az Északi összekötő vasúti hídon, lassan, óvatosan, vigyázva, mindig a hatalmas tömegű vizet néztem, ahogy a napfény ugrál-táncol a hullámokon. Csodásan szikrázott a nap, és mindig lenyűgözött ez az óriási, mozgó folyam. Fentről masszív, áthatolhatatlan tömegnek tetszett.
Bár nem vagyok vallásos, azért közben mindig imádkoztam. Magamban, csendben. Nem Istenhez, talán inkább a Természethez. Hogy csak most az egyszer. Csak most az egyszer érjünk át. A hídon. A túlpartra. Merthogy a hídról már jóval korábban megállapították: életveszélyes.
Istenkísértés. Hetente tízszer. Vasúti szerencsétlenségek televíziós közvetítésein edződött agyammal elképzeltem, ahogy a híd egyszer csak összeroppan, megnyílik alattunk a sínpár, és zuhanunk -- a nagy vassárkányban gubbasztó kicsi törpékként -- bele a végtelen masszába, melynek kemény háta széthasad, és aztán hirtelen összezáródik fölöttünk. Ami föntről kedélyes, játékos, vidám víznek tűnt, az közelről bizonyára keygetlen, jéghideg, fojtogató gyilkos. Azon morfondíroztam, vajon a vonatnál is úgy van-e, mint az autóknál, hogy ha vízbe esik, meg kell várni, míg majdnem teljesen telítődik vízzel, és akkor kell kimenekülni... De a vonat jóval nehezebb, nyilván azonnal elsüllyed... Vagy már a zuhanás közben szörnyethalhatunk?!?
A mozdony és a kocsik idegőrlő lassúsággal vánszorogtak a budai part felé. No már csak 50 méter. Már csak 20... 10. Jesszusom, átértünk! Micsoda megkönnyebbülés...
Hát így kísértettük mi, ifjak s öregek a sorsot hosszú hónapokig. Legalább 300 alkalom a túlélésre. Túléltük. Ennek igazán lehet örülni!
Magyar szerencsejáték, '98- '99.
Életre-halálra.
Aki bújt, aki nem!
(Mennyit ér egy élet?) | |
| 4. | [tulajdonos]: Dávid Rózsa: Fák dicsérete | 2006-02-20 18:20 | Irigylem a fákat, mert sokáig élnek
Hajlott korukban is megújhodni készek
Nem az ellenségük, dajkájuk az idő
A fa, míg csak él, egyre nő, egyre nő
Az utolsó percig törnek fel az égnek
Bölcs gyökereikkel mind mélyebbre érnek
Egyre erősebbek, egyre szilárdabbak
Senkit sem bántanak, mindenkinek adnak
Gyümölcsöt kínálnak, levegőt teremnek
Rabul ejtik a port, amelyből születtek
Akkor sem múlnak el, mikor kivágatnak
Holtukban élőnek tovább szolgálhatnak.
((-- Hát igen, valahogy így kéne... lehetne ... csöppet tán emberibbek lennénk...)) | |
| 3. | [tulajdonos]: óda a tisztességről+egyebek | 2006-02-13 10:10 | Óda a tisztességről, továbbá a "Melyik oldalon állok?" című játék terjedésének elharapódzásáról
"Ajjaj, elvesztettem a telefonom..." - suhant át az agyamon a gondolat, amikor délután az uszoda öltözőjében levettem a kabátomat. Talán otthon hagytam. Vagy a kocsifeljárón esett ki, amikor beszálltam az autóba. Esetleg az uszoda előtt, a parkolóban. Vagy máshol. Fogalmam sincs. Fejemben cikáznak azoknak az embereknek a nevei, akiknek számát csak a telefonomban tároltam el. Hogyan fogom őket most már akármikor is megtalálni?? (Továbbá néhány hét tuti mobilmentes időszak következik, amíg beszerzek egy másikat. Istenem, mint a régi szép időkben!) Lelki nyugalmam azonban őrzöm, hála nyugis alaptermészetemnek. "Ha egy helyzet megoldhatatlan, az aggódás sem segít, ha pedig megoldható, akkor felesleges az aggódás." Sőt, megideologizálom a dolgot: ha elvesztettem, az nyilván azt jelenti, hogy egyszerűen nincs már rá szükségem. Faltól falig úszom a hosszakat a 25 és az 50 méteres medencében, 10 percig aszalódom a szaunában. Jólesik. B-nek nem szólok a ketyere hiányáról, úgyis csak felhúzná magát. Kifelé menet az uszi előcsarnokában megvizslatjuk a kis üzlet kirakatát. Eladó olyan úszógatya, aminek piros alapszínén "CCCP" felirat díszeleg. 8800-ért. (Jó, hogy lehet kapni...) Sajnos az üzlet zárva, ezt is elpasszoltuk! Francba!! De van itt kínai jelekkel teli, Che Guevarát ábrázoló és "Ferencváros" felirattal ékeskedő úszóalsó is. Ugyanennyiért. Hát igen, amennyiben az öltözködés az identitásunk kifejezésének egy módja, annak meg kell adni az árát. És természetesen a medencében sem lehet mindegy, hogy ki melyik oldalon áll !?!?! ... A parkolóban a kocsi felé baktatva nyugodt hangon előadom B-nek a potenciális tárgyvesztést. Amint vártam, teljesen lemerevedik. Mondom neki, ne izgassa magát. Nyitja a kocsiajtót, beszáll. "Mi az a szélvédő közepén?"- kérdi. Jé, a telefonom. Lehalászom az ablaktörlők közül, és örülök. Amikor kiszálltam, kieshetett a kabátzsebemből, bele a hóba. Valaki megtalálta, és a legláthatóbb helyre tette, ahol rögtön észreveszem. A Kedves Megtaláló NEM elvitte, zsebretette, meglovasította, stb. egy másik ember személyes tárgyát, hanem visszaadta neki. Azt hiszem, ez nagy dolog. Különösen mostanában. Megmelengette a szívemet, és azzal a reménnyel bíztat, hogy (olykor) lehet még hinni az emberekben. Ezúton is nagyon köszönöm neki!
Továbbá újabb ideológiát gyártottam: ez a ketyere ragaszkodik hozzám. Az évek során már legalább háromszor elvesztettem, és mindig visszatalált hozzám. Persze általában külső segítséggel. Az élet néha megdöbbentően kellemes meglepetéseket tartogat! | |
| 2. | [tulajdonos]: élmények+dilemmák | 2006-02-08 09:30 | Tegnap este fürdőben voltunk B-vel. 38 fokos termálvízben áztattuk magunkat, miközben a fejünkre 2 órán keresztül hullott a hó. Hatalmas gőzfelhők kavarogtak a víztükör és a lámpák között, és szálltak fel az égig. Hozzá a háttér sárgás-fehér, boldogult békeidőket idéző karéja adott keretet. (A széken hagyott cuccainkra 5 centis hóréteg borult, mire kimásztunk a medencéből.) MIntha egy mesében lettünk volna, Holle anyó rázta a dunyháját. Vagy Szentpétervárott, igazi orosz télben. Fantasztikus hangulata volt. Asszem ezt többször meg kellene ismételnünk!
Napról-napra növekszik a verseim olvasottsága. Ugyan nem tudom, hogy találnak meg az emberek, mivel mostanában szinte egy árva költeményt sem tettem fel, csak a régiek vannak, de mindenesetre jólesik az ilyen irányú figyelem...
Nem tudom eldönteni, hogy visszairatkozzak-e az egyetemre. Már "csak" egy évem van hátra a 2. diplomámig, de rühellem, mint a fene. Én már 500 éves vagyok, és ez meg nappali képzés, heti kb. 12 órában. (Közben persze dolgozom is.) Öreg vagyok már ehhez, azt hiszem. Az előző (őszi) félévet halasztottam, de agyilag is korlátozottnak érzem magam, hogy folytassam ezt az egész bohóckodást... Persze a papír később még jól jöhet. Hát nem vagyok túl motivált, az tuti. E hét péntekig be kell iratkozni, ha mégis... Muszáj döntenem!
Okos baráti hozzászólásokat, jótanácsokat szívesen elfogadok, köszi! | |
| 1. | [tulajdonos]: kezdetnek... | 2006-02-06 11:15 | "Az ideálok, amelyek megvilágították utamat és időről időre új bátorságot adtak, hogy jókedvvel nézzek szembe az élettel: a jóság, a szépség és az igazság... Az emberi erőfeszítések három legfőbb tárgya -- a birtoklás, a látványos siker és a fényűzés -- mindig is értéktelennek tűnt számomra."
-- Albert Einstein (1879-1955) | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
