NAPLÓK: Jodie-novella Legutóbbi olvasó: 2025-04-12 05:24 Összes olvasás: 13376| 3. | [tulajdonos]: Novella3 | 2006-03-28 16:05 | Egy igaz történet…
Késő nyári, vasárnap délután volt. Lesétáltam a tópartra. A tóban kacsák és hosszú nyakú hattyúk várták a kenyérdarabkákat dobáló gyerekeket, de most hiába várták. Sóvárogva, szinte könyörögve néztek rám, de ezúttal én sem szolgálhattam jó hírekkel.
Bánatos és csalódott voltam. Vártam. Idegesen körülnéztem, de az utcán sem gyalogos, sem autó nem tűnt fel. Nem mintha vártam volna valakire, egyszerűen késztetést éreztem, hogy idegesen leskelődjek. Mintha valahol messze zene szólt volna, a mulatósabb fajtából. Lehet, hogy ott voltak az emberek, ki tudja.
Ráérősen az órámra pillantottam, majd cigarettáért kutattam a tarisznyámban és rágyújtottam. Élvezettel szívtam magamba a bűnös füstöt, és ugyanolyan élvezettel engedtem útjára.
Megnyugtatott ez a „művelet.” Jó párszor megismételtem, majd mérgesen eltapostam a csikket. Ismét körülnéztem. Mivel még mindig ugyanolyan fáradt és üres volt minden, elővettem egy Faludy – kötetet, és olvasni kezdtem. Elmerültem a versek hosszú és nyugtató sorai között, nem is figyeltem semmi másra. Ki tudja mennyi idő telhetett el, mire először felnéztem. Szinte megijedtem a látványtól: az előbbi kopár utcákon járókelők sokasága haladt, autók száguldoztak a hátam mögött, a lábamnál néhány hattyú pihent, pár kacsa társaságában. Úgy ültek ott, mintha ők is átélték volna a versek szépségét.
Mellettem egy idős bácsi ült, mankója a padnak támasztva. Ránéztem. Édesen szundikált. A végtelen nyugalom tükröződött az arcán. Majd hirtelen kinyitotta a szemét, rám nézett, majd a becsukódott könyvre ami a térdemen hevert. A szemei égszínkéken világítottak.
Rám mosolygott és megkérdezte:
- „Miért hagyta abba?”
Értetlenül néztem rá, majd a könyvre és újra a bácsira.
- „Mit?” – kérdeztem vissza
- „Az olvasást. A verseket. Csodálatosan olvas, nagyon jól átérzi a sorok és a szavak lényegét. Egy előadóművész veszett el Magácskában!”
- „Köszönöm!” - mondtam, és azt hiszem alaposan el is pirulhattam.
Égett a fejem, és igazából nem is tudtam mi történt. Zavarban voltam.
- „Hangosan olvastam?” – kérdeztem újra.
- „Igen, méghozzá nagyon jól! Nem is gondoltam volna, hogy a mai léha ifjúság foglalkozik még versekkel. Csak gratulálni tudok Magának, tényleg elismerésem!”
- „Köszönöm szépen. Nagyon szeretem az irodalmat. Sajnos tényleg kevesen vagyunk már akik még értékelik a művészetet, de azt hiszem elegen ahhoz, hogy fenntartsuk azt.”
Igazából (azt hiszem) ekkor nyerhettem el az Öregúr bizalmát. Sokáig mesélt magáról, a családjáról, közben elmorzsolt néhány könnycseppet a szemében. És én is. Megtudtam, hogy sokat dolgozott, hogy gyermekeinek mindent megadhasson. Majd amikor megözvegyült, mindenki elhagyta. Egyedül öregedett meg, az unokáit, dédunokáit sosem látta, csak feltételezi, hogy vannak. Pedig igen csekély 50 km-re lakik tőle az egyik fia.
95 évesen jutott el arra a pontra, hogy az élet kegyetlen, és csak mi magunk tehetjük szebbé, boldogabbá. Mennyire igaza volt!
Közben azon gondolkodtam, hogy miért történhetett vele mindez, de sajnos választ nem kaptam erre. Aztán eszembe jutottak a nagyszüleim ( nyugodjanak békében), akiket annyira szerettem és, hogy mennyire hiányoznak. És itt van egy magányos öregember, akinek hiányoznak az unokái. Hát igazságos ez?
Majd megkért, hogy olvassak még. Nem éreztem tehernek a kérést, boldogan teljesítettem.
- „Tudja nagyon boldog vagyok, hogy találkoztunk. Régen nem beszélgettem ilyen jót senkivel és már 20 éve senki sem hallgatott meg igazán. Verseket, amelyeket fiatal koromban annyira szerettem, régen nem hallottam már, olvasni meg már nem látok. Örökre lekötelezett azzal, hogy felolvas nekem. Őszintén köszönöm, köszönöm!”– ezt mondta mielőtt becsukta a szemét, hátradőlt, és aprókat lélegzett.
És én csak olvastam, olvastam és olvastam. Boldog voltam, hogy egy idős és csalódott embert boldoggá tehetek. Ráadásul olyan aprósággal, ami igazán nem megterhelő, sőt!
Olyannyira belemerültem az olvasásba, hogy észre sem vettem, hogy lassan besötétedett, és már nem látom a betűket. Ránéztem a bácsira.
Lecsukott szemmel ült mellettem. A végtelen nyugalom és elégedettség tükröződött az arcán.
A mellkasa nem zilált. Nem lélegzett aprókat. Nagyokat sem. Sehogy sem lélegzett…
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
