NAPLÓK: J. J. Alphonsine de Mabus Legutóbbi olvasó: 2026-06-13 01:50 Összes olvasás: 7274| 3. | [tulajdonos]: második | 2011-10-03 11:02 | Joacquim Jesus Aphonsine de Mabus
Szintelen jelenet
-novella-
Nem rezzent a függöny. Talán rejtegetett egy nőt, vagy pár, szép, szapora mondatot. Ugyan, senki sem állt a függöny mögött! A szapora mondatok nem bujkálnak.
- Jó ízlésű tanítvány, nem nő a mestere fölé. – jelentette ki határozottan a Mester.
- Jó ízlésű tanítványa, csak jó ízlésű mesternek lehet. – mutatott rá a Tanítvány.
- Különben mihez szükséges inkább a jó ízlés, az íráshoz, vagy magához a jó ízléshez? - kötekedett a Tanítvány unottan, és kekszdarabokból építgetett egy kerek tornyot, a kerek asztalon.
- Frázisokat pufogtatsz. No, de valljuk be, soha sem voltál egyébre képes! – ’undorkodott’ a Mester.
- A tehetséges író, tehetségtelen emberekről írjon. És ha jól ír róluk, akkor a saját tehetsége nem ragyoghat át a sorokon, hiszen az epikus nem lehet jelen a művében, legalább is nem etikus a jelenléte, főleg manapság nem, amikor a történet jött újfent divatba, és a maszturbációt, már kevéssé érezzük szalonképesnek. – bölcselkedett a Tanítvány.
- Filozófia. – kételkedett a Mester. Egy percig hallgattak.
- Ez a kávé zaccos, de valljuk be, soha sem voltál képes egyébre. – vizsgálgatta kedvetlenül a csészéje tartalmát a Mester. A Tanítvány teát szürcsölt. A háttérben indiai muzsika szólt, semmi jazz, semmi klasszikus. A Tanítvány nem dohányzott és a Mesternek sem adott rá engedélyt. Vaníliás füstölő füstölgött magában.
- Költészet? Nem fecséreled rá az idődet! Regényre van szükséged! – parancsolta a Tanítvány.
- Nem is tudsz írni! – csattant fel a Mester.
- Sikeres vagyok. – felelte unottan a Tanítvány, és értelmes homloka mosolygott. Mindig csak a homloka mosolygott. Kicsi erőszakos szája nyugodt volt, a szeme karikás és érdeklődő.
- Valamikor még vonzódtam hozzád. – szólt a Mester.
- Tagadhatatlan, hogy kefélni szerettél volna. – bólintott a Tanítvány.
- De te, de te.. – a Mester hangja elfulladt.
- Mond, te valóban vonzónak érezted magad? – érdeklődött a Tanítvány szenvtelenül.
- Különben is, feleségem és felnőtt lányom van. – tette hozzá egy kis szünet után.
- Póz. Merevség. – horkant fel fitymálóan a Mester.
- A merevség pózáról, csak a te esetedben beszélhetünk. Én hétköznapi vagyok. – felelt egykedvűen a Tanítvány. Aztán a homloka gúnyosan elvigyorodott, és folytatta:
- Lássuk csak: póz, merevség. Ha valami nincs az ínyedre, csak ezt tudod hajtogatni, meg a zsebkendődet, persze. Póz. Merevség.
A mester ujjai ellankadtak. Nagy erőfeszítésébe került, hogy el ne rakja a zsebkendőt, békaszája megremegett, de állta a Tanítvány tekintetét.
- Hogy van az, hogy neked mosolyog a homlokod? Pont neked! Az enyém pedig.. Nos az enyém ugye…- talán azt dünnyögte, hogy sír.
- Zseni vagy. Ezt hiszed. Nem. – így mondta a Tanítvány. Három különálló mondatban. Három, egymástól végtelen messzeségben lévő, mondatban.
- Ne így! Miért így? – nyögte a Mester.- Ezt mondtad akkor is, amikor először eljöttél hozzám. Az írásaiddal. Írások? Szóval azokkal a papírokkal. Hogy hihettem akkor én bolond, hogy annyiféle tehetség, lehetséges egyetlen emberben! Annyiféle tehetség, de egyik sem tökéletes, ellenkezőleg, mindegyik fajtája romlott. Később, amikor már nem nyűgözött le a személyes varázsod, milyen jó volt ezt a szemedbe mondani. Milyen édes! Pont, mint te, fiatalon! Igen, éppen olyan édes! És akkor te, már nem egészen fiatalon, éppen ilyen alpári bosszúszomjjal, ilyen aljasan, ilyen simán és szaggatottan, megátkoztál e három mondattal!
Zseni vagy. Ezt hiszed. Nem. Milyen nyugodt volt az átok, s én, azóta nem lelek nyugalmat, csúszok lefelé, és nő a fejem felett az árok, hiába is kapaszkodom, ha száz ujjam lenne, azzal sem érnék semmit!
- Pénzért jöttél ugye? – a Tanítvány mindig szenvtelen volt.
- Mennyi? Talán százezer elég lesz.- mondta a Tanítvány.
- A kiadótól sokat kapsz. - vetette fel a Mester.
- Sikeres vagyok. – vonta meg unatkozva a vállát a Tanítvány.
- Kihűlt a kávém. A zaccos kávém. – panaszkodott a Mester.
- Akarod, hogy csináljak egyet? – kérdezte a Tanítvány.
A mester bólintott. A Tanítvány fegyelmezett közönnyel tudomásul vette a kérést és elindult a konyhába. Mielőtt azonban még kiléphetett volna a szobából, a Mester újra panaszkodott:
- Miért szépek a szavak?
- Miért? Szépek? – kérdezett vissza hitetlenül a Tanítvány, és kifordult a konyhába.
- A lányod nagyon szép. Hasonlít rád és képzeld, veled ellentétben, tud írni! – fogadta a Mester a konyhából visszatérő Tanítványt.
- Az a múltkori szonettje a Zaccban, hát komolyan, mesteri!
- Formás.
- Formás? Zseniális!
- A lányom formás. Tessék! – azzal odakínálta a tálcát a Mesternek.
A csészében tea volt tejszínnel. A mester krákogott, és beleköpött. Cudarul meredt a Tanítványra. Gorombán röhögött és újból köpött egyet:
- Megkettyintettem a lányodat. Csak, hogy tudd. – vágta a szenvtelen Tanítvány arcába.
- Mindenki azt hiszi, hogy tőlem örökölte a tehetségét. Pedig hát tőled, nem igaz? Ne bámulj, ő is kifizeti, én is kifizetem. Mennyit akarsz még, azért a múltkori szarért? Tessék itt a csekk. Százezer elég lesz neked. Élj beosztással! Regényre, regényre van szükséged. Regényt fogsz írni, nekem. – a Tanítvány most szinte jóindulatú volt.
- Neked. – morogta rekedten a Mester. Aztán összeszedte a bátorságát, és fellázadt:
- Azt hiszem, ezentúl csak verseket írok.
- Ugyan, a lányomnak nincs pénze csak némi bája, és te hamar éhes leszel, a munkáltatód én vagyok, ő legfeljebb csak a hobbid lehet. Tudod jól, hogy nincs számodra kiút, ne makacskodj teljesítsed szépen a penzumodat. Légy belátó, a kiadóm egy új regényt követel. Az olvasóimat sem hagyhatom cserben, és téged sem. Így alakult. Ez van. Törődj bele! Beletörődsz! És kész. – Úgy beszélt most a tanítvány a mesterrel, mint a szelíd szülő a vadóc gyerekkel.
- De, van más lehetőségem! – ’örömködött’ a Mester.
- No, mi volna az? – húzta össze a szemöldökét a Tanítvány.
- Hát a lányod! – makacskodott a Mester.
- Ezt már megbeszéltük. Ő nem tud rajtad segíteni, sem a versek. – nyugodott meg a Tanítvány.
- De tud. Meg a színművei. – a Mester nyersen felröhögött, a Tanítvány színeváltozását látva.
- Tehát elloptátok, azt a három remekbe szabott kis drámát. – a Tanítvány ismét nyugodt volt.
- Mindig is drámával kellett volna foglalkoznod. Kár hogy ilyen későn kezdted. Ehhez valóban van tehetséged, nem romlott, hanem valódi tehetséged. – a Mester hangjában még elismerés is bujkált.
- Elő fogjátok adatni? – kérdezte a Tanítvány.
- Már van kellemes szerződésünk. – bólogatott a mester.
- És utána mi lesz? A három hamar elfogy. Maradnak a versek?
- Akkor majd a kis feleségemmel, a kis-lányoddal együtt, visszatérünk hozzád. – pislogott a mester.
- Szemétláda. – mondta a Tanítvány hűvösen.
- Te voltál a mesterem, kedves tanítványom. Jól megleszünk, hidd el. Szép család leszünk. Remek munkaközösség. Tulajdonképpen, egy irodalmi szimbiózis.
A függöny nem rezzent. Nyilván egy nőt rejtegetett. Vagy egy hosszú, táncoló, leláncoló mondatot. Ugyan, nem bújtatott az senkit, csak egy szobrokkal zsúfolt színpadot. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
