NAPLÓK: Kisvirág Legutóbbi olvasó: 2026-06-13 15:15 Összes olvasás: 25848| 8. | [tulajdonos]: túlélés... | 2004-09-22 21:30 | Azon a héten alig aludtam napi 1-2 órát. Nagy nehezen álomba merültem, aztán nem sokkal később felébredtem. Végül kínomban kiültem a WC-re olvasni, mert az legalább elterelte a gondolataimat. Folyton az járt az eszembe, mit tehettem volna, hogyan előzhettem volna meg. Mi történik, ha előbb megyek be. Megakadályozhattam volna-e? Mivel semmi értelme nem volt otthon maradni, bementem "dolgozni". Így utólag végiggondolva, mindenki vigyázott rám. Nem terhelően, csak figyelték, mikor borulok ki. És talán ezért sem volt alkalmam igazán kisírni magam. Otthon nem akartam, mert az a férjemet bántotta volna, de nem is nagyon tudtam. Bent meg nem hagytak rá alkalmat. Azóta is bennem ragadt az a mindent megtisztító sírás. Persze a közvetlen kollégákon kívül senki nem értett semmit, viszont mindent tudni akartak. Kérdezgettek és sajnáltak. Amiért én találtam meg. Valahogy mindenki sajnált egy kicsit ezért. Férjemet kérdezgették, túl vagyok-e rajta stb.
Én meg csak gyötrődtem, és nem jutottam semmire. Azt hiszem tulajdonképpen megértettem az indokait: nem élhetett velem, és nem tudott nélkülem. Elismerem ez egy megoldása volt ennek a paradox helyzetnek, de teljességgel elfogadhatatlan. A fájdalmon kívül valami belső dühöt is éreztem miatta, amiért így félbehagyta az életét. Azért mert mindent félbehagyott, csak felállt és kiment egy ajtón... Azért, mert az édesanyja is azt hitte boldog köztünk... Azért, mert semmit nem gondolt át előre, csak úgy megtette... Elképzeltem őt az utolsó pillanatokban. Talán butaság, de azt hiszem úgy gondolta végre megszabadul a fájdalomtól, a gonosztól. Hogy az utolsó pillanatban nem kínozta már tovább...
Rettenetesen hiányzott, és hiányzik ma is... Nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá. Két hét múlva volt a temetés. Szegény édesanyját, szinte úgy hozták oda. Több volt a kolléga, barát, mint a rokon. Sírtunk, mindannyian. Elképzeltem őt ahogy fekszik ott bennt összekulcsolt kézzel. A részvétnyilvánításnál az öccse mélyen a szemembe nézett, mintha tudta volna, hogy én vagyok a hibás.
Hazafelé a buszon úgy éreztem hazahoztuk N-t. Hazahoztuk és itthagytuk, és egyre távolodunk tőle. Szinte éreztem ahogy abból a kicsi domboldali temetőből néz utánunk.
Aztán élni kellett tovább. Eltelt újabb két hét és mérhetetlenül üresnek éreztem magam. Magányosnak. Nem védett már N szerelme, nem voltam már legszebb... A leveleit olvasgattam. Kicsit ott volt velem. Ott éreztem a papíron az illatát, a keze nyomát.
A férjem megnyugodott. Ezt becsülöm, soha nem rótt fel nekem semmit. Csak örül hogy vele vagyok. Persze meg van a véleménye. Azt mondta N behülyített engem és ennek fele sem volt igaz.
Azt mondtam neki, mindegy már, de nem akarok semmi ellenérvet meghallgatni. Már nem változtat semmin, csak még jobban fáj, ha például leleplezek valami hazugságot.
Nekem ez a szerelem már így marad szép. Igen minden rossz ellenére is szép. Mert ennyire feltétel nélkül nem szeretett senki. Mert annyi szép dolgot elképzeltünk együtt, ha néha én is engedtem szárnyalni. Annyi szépséget és jót kaptam tőle, amire ha csak rágondolok is melengetnek. Például az az érzés, ahogy a szemében láttam magam. Vagy hogy elképzeltük, ahogy ülünk egy bárányfelhőn lóbáljuk a lábunkat és boldogok vagyunk. Ez mind ottmaradt a lelkem legmélyén. Rázártam az ajtót. De a kincseim ott vannak. Néha bemegyek szétnézek, kezembe veszek egyet-egyet, megtörölgetem, aztán visszarakom a többi közé...
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
