NAPLÓK: Elszalasztott lehetőségek Legutóbbi olvasó: 2026-07-30 10:44 Összes olvasás: 50377| 28. | [tulajdonos]: Suicid | 2011-02-17 16:54 | Olvastam néhány idevágó írást, (Durkheim könyve például kötelező irodalom volt egykor) de, ha szóba kerül, akkor általában az ezekből összecsomósodott katyvasz mellett, leginkább a "sajátélményeimre" hagyatkozom.
Nem, mintha valaha is tettig jutottam volna, - eddig mindig elszalasztottam ezt a lehetőséget - de többszörösen átélhettem az odavezető utat.
Ma, a létező okok halmazát egy egyszerű, leíró sűrítménybe helyezem: "egyensúlyhiány".
A két szélen a következők:
- álmodunk, de a valóság nincs ezzel köszönő viszonyban
- jó lehetőségeink vannak, de nem merünk elég nagyot álmodni.
Legutóbb múlt év augusztusában jött elő. Feleségem az új barátjával Balatonon, lányaim szerteszét, én otthon egyedül, magányosan, megcsalatva és elhagyatva.
Nagyon erős volt a vágy. Vizuális alkatként magam elé vetítettem a történéseket úgy, ahogy azoknak lenniük kell. A panziót, a fürdőkádat, a pengéket.
De nem voltam kész rá, még nem rendeztem el a dolgaimat. Munkahelyi számítógépen privát cuccok, az otthonin sok olyan, amit nem hagynék az utánam jövőkre, egy írást még be kellett fejeznem, és különben is, megígértem Vera lányomnak, hétvégén felfúrok nála ezt-azt.
Leballagtam, vettem öt üveggel a középkategóriás vörösből, és nekiálltam végigpörgetni az elmúlt éveket. Megálltam itt-ott kicsit sírni vagy üvölteni, esetleg csak a gyomromat masszírozni, de haladtam rendületlenül.
A nappalim padlóját vertem üvöltés közben, utána belealudtam a sírásba. Ott ébredtem néhány óra múlva.
Akkor már tudtam, el fogok otthonról költözni, nekiláttam hát csomagolni. Ez megnyugtatott. Újra álmodni kezdtem. Az új, a független életemről, minden korábbinál nagyobb lehetőségekről, melyek nem neveztettek meg ugyan, de bizton tudtam, hogy vannak, hogy lesznek.
Közben reggel lett. Kávét főzni, cigivel hármasban fölébredni, s ha így, akkor már elmosogatni, lezuhanyozni, és bemenni a munkahelyemre.
A következő két éjszakán ugyanez. Érdekes, akkor nyugodtam meg, amikor hétfőn reggel hazaérkezett a feleségem.
Később középső lányom megtalálta az el nem dugott üres üvegeket, és megrótt érte. A feleségem többi nyári "elutazását" segédeszközök nélkül kellett átvészelnem. De itt vagyok.
Akár sikertörténet is lehetne ez, ha nem lenne valami furcsa abnormalitása a helyzetnek. A feleségem lelépett, és én keresem azokat a hibákat, melyeket az évek során elkövettem. Sebaj. Rajta vagyok. Ezen az ösvényen. És, ha itt, akkor már végigballagok rajta.
Egészen más élethelyzetben, 18 évesen a következő verset írtam:
Állandóan a fejemet vakartam,
szidtam miért nem jön már,
a ruhám bogáncsos lett,
"ezért a pulóverért kár".
Nem láttam semmit,
két hatalmas reflektor világított a szemembe.
Fütty. Csikorgás. (Talán káromkodás.)
És a fény jött, egyre jött a közelembe.
A hideg test arcomhoz ért.
Nem féltem, pedig azt mondták: "fáj".
A hídon lopva suhantam át,
hogy ne lásson senki, úgy, mint Mátyás király.
A többire alig emlékszem,
minden fehér, villogtak a kések,
megint a fények,
sötét, szűk hely, alig férek.
Most várok. Egyedül.
Elszöktem előlük.
Azon gondolkozom: "Jobb-e, hogy nem látom őket,
s nem hallok felőlük?"
(Ez a társ már akkor mellém szegődött ...) | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
