NAPLÓK: GULISIO TÍMEA RÉGI ÍRÁSAI Legutóbbi olvasó: 2025-04-12 04:31 Összes olvasás: 6328| 13. | [tulajdonos]: Muskátli | 2015-09-21 14:01 | Muskátli
Sokféleképpen képzel el az ember egy nagy ellenséget. Csúnyának, visszataszítónak, olyannak aki mindig egyforma és mindig mindenkinek csak ártani akar, akinek semmi sem szent. Aki rossz és kész, és ennyiben ki is merül mibenléte. Mindig ilyen volt és ilyen is marad – punktum – örökre. Aki mostoha és nem anyja senkinek sem, felesége végképp nem, tán egyedül az ördögnek. Nem is étellel él, hanem ártatlanok vérével, de nem, ilyesmi meg sem fordul a fejünkben, hogy az a bizonyos valaki egyáltalán megéhezik és eszik. És él, lélegzik, ver a szíve, egy ütemesen zakatoló pumpa fáradhatatlanul fenntartja az életnek. Anyja van és apja, nagyszülei, akik tudják hogy mennyi cukorral meg tejjel szereti a kakaót, és hogy utálja a spenótot. De ne feledjük: egy valóban kíméletlen, a rosszban megátalkodott ellenlábasunkról van szó! Vagy épp annak elgáncsolójáról, aki számunkra a világon legfontosabb. Nos, az ilyen nyomán talán fekete felhők járnak, megnémulnak a madárkák és közelében a virágok bizonyosan lemondón kókadnak el.
Elgondolkoztam azon, vajon mit érez az, ki lopódzva oson, és revansot készül venni valakitől, aki ha nincs, nem teszi őt gyilkossá. Amikor csak egyikük maradhat meg. Milyen érzés az, mikor otthonát megközelítve meleg sárga fényeket lát az ablakban és netán gyerekzsivaj üti meg fülét? Mikor orv rejtekhelyéről figyeli a gyanútlan embert, mint tesz-vesz, magában mosolyog, vagy épp sírdogál, mert szomorú. Netán csak ül az asztalra könyökölve és a távolba tekint, valakit hazavár, vagy mert tudja hogy ülhet akármeddig, nem fog jönni. Talán közben vacsora fő, és az ócska tűzhely gombjait szerelgetni, tartogatni kell, el ne aludjon a láng. Aztán látni, ahogy komótosan csámcsog, majd mosogat; egy hétköznapját éli. Éli. Mert élnie kell; olyan lélekkel, amilyennel.
Jómagam is egy „gonosz” ember utcájába fordultam be. Miért? Nem ölni: a gonoszság örök misztériuma miatt. Közelébe menni a megközelíthetetlennek, mint egy kíváncsi és rettegő kisgyerek halott pajtásának.
Ragyogó, bár kissé bolond, szeles tavaszi nap volt. Virágillattal, téli betemetettség után az Élet mindenre vágyó, mindenre bátor hangulatával. „Ma odamegyek.” – döntöttem el. Kitartóan, fiatal hanyag-eleganciával ténferegtem a szűk, parkos városi utcák között. Telefonkönyvből kinéztem a házszámot, de hát a helyismeretem… Egy gyengén firkantott „térképet” is vittem a zsebemben, akár a cserkészek, vagy kincskeresők. Valami megmagyarázhatatlan láz hajtott előre, minden értelmes cél nélkül. Láthatatlan mágnes húzott arra a helyre. Négyágú kereszteződéshez értem (azzal az illúzióval, hogy még választani lehet a két út között, még kitérhetem sorsom elől, meggondolhatom magam). Leültem egy útpadkára pihenni arra a napos részre, ahová az emeletes téglaház elé terebélyesült fenyő árnyéka már nem ér el. Reggel iskolába indultam, így maradt táskám fenekén a száraz elemózsiadarab. Épp beleharaptam volna, mikor egy kék kantáros ruhát viselő munkás megszólított: „Szia Nagylány, mi járatban errefelé!? Zongoraórára jöttél a Tanárnőhöz?” – azzal egy mozdulattal az első emeleti ablakra mutatott. Megfordult az egész világ házastul, fenyőfástul. Összekoccantak a fogaim, pedig a verőfényes délelőtt aranyszínekkel tűzdelve égette fejemet. „ Öö, …Mikit keresem!” – ennyit tudtam kinyögni, az első nevet, amit a véletlen számra hozott. „Itt nincs ilyen nevű, én is ebben a házban lakom, mindenkit ismerek!” – vágta rá a férfi. Mit volt mit tenni, megköszöntem a segítséget, majd távoztam, hogy aztán a másik irányból újra visszajöjjek. „Hát itt lakik! Ő, a hírhedt cselszövő álnok, családi meséink örökös negatív hőse!” Átfutott az agyamon minden, amit tudok róla, és amit csak sejthetek; megborzongtam: egy csípősnyelvű kígyó nyájasan sziszegő, kifelé kancsalító groteszk képe úszott lelki szemeim elé. „De ha már eljöttem idáig, hát egy életem egy halálom, körülnézek!” Ablakpárkány, telirakva piros és ciklámen muskátlival, mindahány kedves, formás kis parasztköcsögökben. Nem tudom, miért döbbentem meg annyira. Torkom tüzelt, szemembe élesen hasított a fájdalom. Nem is számoltam a házzal. Főleg nem a muskátlikkal… Vidám, takaros egyformaságban, egészséges frissességgel mosolyogtak, bólogattak rám a virágfejek. „Biztosan itt lakik? Az a gonosz? Muskátlik közt!?” Szalmadíszek, lágyan omló fehér szalagocskák. Ordítani szerettem volna. „Még hogy virágokat merészel ültetni?!” Hogy locsolja, metszi, ápolja, tán becézi is őket, hogy a szépet szereti, a színeket, az életet. Szorosan a kapucsengőkhöz bújtam, védtelenül és lihegve, mint aki más, ismeretlen világban találta magát egyszeriben. „Valóban itt lakik, de valami nincs rendben…” Az éppen kilépő postás nyomában becsusszantam a lépcsőházba. Súlyos, sötétbarna tölgyfaajtó fogadott, rajta fehér alapon fekete betűkkel a már jól ismert, rettegett név a maga megkapó, dallamos francia hangzásával. Angyalit is mondhattam volna, ha nem tudnám, kit rejt. Nyál gyűlt a számba és legszívesebben köptem volna az undortól, hogy ez a nyomorult féreg ilyen vastag falakkal veszi körbe magát, mint páncél a gerinctelen bogarat. Kiírja a nevét, és levelet vár és magántanítványokat meg pénzt, pfujj! Mi lenne, ha bekopognék? - Játszadoztam ezzel az esztelen gondolattal. Vajon itthon lelném? Agyon is üthetném. Öklömet az ajtóra emelem, ujjamat a csengőre, de nem folytatom a mozdulatot. Akárha betörő lennék, úgy rezzenek össze a szemközti zár kattanásától, de csak egy idegen idős hölgy bukkan fel a szomszédból, doh és naftalin bűzét engedve ki a lakásból. Köszönök, elfogadja, bár gyanakvó kék szemei fürkésznek egy másodpercig, úrias lassú méltósággal elnyeli a főkapu. Távozó léptei visszhangjába halk, bizonytalan tányércsörömpölés vegyül. Abból a lakásból! Ekkor mintha fejem búbjától a sarkamig egy forró zuhatag ömlött volna át rajtam, és talpamban hideg üveggolyók formájában ért volna földet. Füleltem. Vízzubogás. Mosogatás? Evőeszköz-csörrenések. Akárha anyukám vagy nagymamám készülődött volna ebédhez, hogy harangszóra meglegyen; már csak a „Gyere Timike!” hiányzott. Ötévesnek éreztem magam, gyámoltalannak és éhesnek. Karórám tizenkettőt mutatott. Másfélórányira vagyok hazulról, semmi dolgom itt, mégsem bírok mozdulni egy tapodtat sem, tán valami gonosz manó enyvvel ragasztott a félhomályos folyosó padlójához. Krumplitörés hangja, krumplistészta illata. „Jajj ne, főz!” Ezt a „ne”-t magam sem tudtam hova tenni. Mintha valaki aki „nem jó ember”, nem főzhetne ebédet magának és családjának…(?) Pedig... Él, pedig rossz és árt, de megéhezik, ez van… Gyökerestől irtottam volna ki minden melegségérzést a szívemből abban a pillanatban. „Nem, nem bolondultam meg, hát hogy eshetne jól ennek a valakinek üres és mindennapi zajongása!?” Még ha dúdolt, énekelt volna közben – de nem. Nem szólt, csak tette a dolgát, s ez volt a legborzasztóbb benne. Hogy olyan volt mint a rendes emberek, mint te vagy én, épp olyan. Konyhaszekrényeket nyitott-csukott, házipapucsban felcsattogott az emeletre, majd újra le, idegesen, dacos, hirtelen, majdnem vad mozdulatokkal matatott a fiókban. Mintha valamit nem talált volna, amit valahol régen nagyon és örökre elvesztett: mintha néhai jósága fölött dúlna-fúlna. Aztán elcsendesedett ez is. Mikrohullámú sütő jellegzetes zúgása. Elkészült hát és enni fog. Egyedül lát neki? Vagy vár rá valakit?
Szerencsétlen űzött állatként (netán rémült gyermekként?) rohantam, rohantam le, majd el, egyre messzibbre. Egy utolsó visszapillantás: fehér függöny félrehúzva, az ablak tárva, űzött a hagymás-paprikás illat… Meggyötörve, szégyentől vörösen, komolyan szálltam buszra. Mint aki egyszeriben lett nagy titkok tudója. Orrcimpám remegett, muskátlikkal álmodtam az úton, a kanyargósan ringató úton. Otthon Édesanyám, mint mindig, ebéddel várt. Szótlanul ettem.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
