Az előző megjegyzésben volt pár hiba. Kijavítottam. Újra felteszem.
LÉGY A FŰSZÁLON
Akinek a kisujjában van a költészet, az nem teszi fel a verseit olyan helyre, ahol azokat szétcincálhatják, vagy ellenkezőleg, szó nélkül egy múlanDOKK nevű kukába dobhatják, amit ráadásul, az igazi szemetesekkel ellentétben, soha nem ürítenek. Auschwitzban (vigyázat, hisztérikus mondat következik!), elégették az Abgängét, a „fogyadékot”. Itt a selejt megmarad az örökkévalóságnak, hadd lássa minden arra járó, mi történik azokkal, akik nem ütik meg a mércét. Nincs nekem ezzel semmi bajom. Ha lenne, már régen kiléptem volna.
A múlanDOKKba én rendszeresen feljárok, azaz le, hiszen odafent nyilvánvalóan a mennyország van, s annak maradanDOKK a neve; alászállok, újraolvasom tűzben égő, de soha el nem hamvadó verseimet, és látom újra és újra az összes bűnt, amit a magas költészet ellen valaha, nem is olyan régen elkövettem.
Ehhez kell némi mazochizmus. De én azzal szerencsére rendelkezem. És kell hozzá (nem némi, de elég sok) alázat is. Hogy el tudjak fogadni bármit, BÁRMIT, ami pillanatnyilag talán nem esik jól, de később, ha komolyan veszem, hasznomra válhat.
Szeretek magamra szégyenkezés nélkül úgy gondolni, mint aki rendelkezik az elfogadás képességével. Amikor egy meó megérkezik, képes vagyok (hogy mire nem!) úgy érezni, hogy köszönettel tartozom. Igyekszem meglelni benne a jó szándékot, ha mégoly foghegyről odavetettnek tűnik is néha. A hosszú, cincálló meókat olvasva arra gondolok, hogy azt a sok mindent végiggondolni, leírni nem kevés időbe kerül. Én tudok hálás lenni azért, ha valaki veszi a fáradságot, belehelyezkedik a versem világába, és jelzi, ha nem érzi benne otthonosan magát.
Másodjára olvasok olyan hozzászólást, amelyben az alázatos viselkedés, mint valami nagyon gáz, nagyon ciki dolog jelenik meg. Uraim, gondoljanak a rózsakertre, ne mindig csak magukból induljanak ki!
Követelem az elfogadáshoz és az alázathoz való jog haladéktalan elismerését!!! A P otrohos I gazság Cs iganyálas A lsófelére esküszöm: piszkosul felhúztam magam.
Egy „undorító álszerény” (ezt nem itt kellene számonkérnem, de lustaságból itt lövöm el, vállalva a következményeket). |
