|
Már nem félt a leány és nem dühöngött,
szédült, kóbor lelke új utakon járt,
feledte a rég fakult mesét, a dohos bárt,
ahol tengernyi sört csapolt az ördög.
Az ivó, mint kidobott, kócos lelenc,
bágyadtan pihentette éveit,
a füstös falon tartott képein,
fény bucskázott át, kedvtelen.
Meztelen pihent a sötét,
izzadtság cseppje csurrant lassan.
Húsa vastagon dagadt,
gyümölcslé csorgott a két körtén.
A kis éji bogár színjátszó íriszén,
tompa fájdalommal kevert méregpohár,
a hókristály olvadó opál,
lepedőm beitta szénakölnijét.
Illata oly maradandó,
ha nincs ott akkor is érzem,
emlékét széfben őrzöm régen,
pruszlikja fodros selyempillangó.
Féltve ringatom azt kéjes pillanatot,
mikor faltam a krémes pépet a réten,
a napban felfedeztem a kéket,
azóta hazudom a vakot.
|
