|
Hűvös az este, a városra rásötétedett,
cipő alatt koppan a piszkos kövezet,
cigarettacsikk, szemét, hordalék,
sodródó papírfecnik, kutyaürülék
a fizetsége, ki fejét lehajtva
bezárt kapujú házak közt ténfereg,
mellékutcák csendjébe érve, mint kiszáradt
folyómedrek visszhangozták, falaik ide-oda
dobták, csattanó léptemet.
Este volt és mindenki elhagyott,
kéretlen társnak utánam szeszélyes
szél kapaszkodott,
neveket, címeket pergettem lázas igyekezettel,
hozzá ismerős arcokat, kiket szerettem.
Bevált, biztos menetrend kell,
lehetne bármi fénytadó apró jel,
irányát követve megtalálnám a helyét,
hol nekem örülő vágyakozással
ajtónyitásomat várják s érkezésem neszét.
Hosszúra nyúlt éj, időtlen barangolás,
társak nélkül hiába várt önmegvalósulás
otthont keresése, rossz térképét forgatva
homokba rajzolt valótlan tájakra húzott,
otthon közeledtét érezve, ébredő
táltos erővel útnak nem iramodhatott,
csak az üres, sivár, idegen szobák
szekrényreccsenés köhintésű magánya lesett,
s az elmúlás képein rettenő jeges rémület.
*
Hová tűntek
a biztos kapaszkodók, átélt jó napok,
a gyermekkori csikó szaladás,
a kövér suszter szurkos ruhája,
száz kaptafája, melyből egyet nekem adott,
a szappanszagú vasárnapi mise
pirosradörzsölt-fülű monoton prédikációja
mögött a kántor fojtottan káromkodott.
Anyám nevetését, apám égigdobó erejét is,
eltüntette a kétszínű idő,
s cserébe kezembe kipirult arcú
éveket nyomott.
Hol van titkos kertem,
ott dobos lehettem, győztes hadvezér,
keményöklű utcalegény. Bársony palástom
mitől hasadt szét, beszélő paripám helyére
ki állította e benzinszagú rozsdás gebét,
s a koronám, az aranycsillagost, mikor hengerelte
puffadthasú úthenger, felismerhetetlen sáros lemezre?
A tengerszemű királylány arcát is elfeledtem már,
rémlik, kék bolygónk, s tavaszom láttam szemeiben.
*
Most néptelen a város, üres, elhagyott,
reménykedve zörgettem néhány ablakot,
vártam a közeledők hangját, de nem futott senki,
aggodalmas szívvel felém nyújtva, kimenteni.
Megkövült félelmek nyomtak le,
hiányzott a gazda erős, biztató keze.
Mikor az értelem elmarad a dolgok mögött,
a tudás olyankor csak kiismerhetetlen köd,
és a holnap sem más,
mint szomorú, értelmetlen bukdácsolás.
Még erős vagyok, bajaim nem sorolhatom,
van szorító kezem, jó ruhám, terített asztalom,
kibírok gyászt, konok semmibevevést,
magányos éji sétát, halálba menetelést.
Sokaknak ennyi sem jutott,
fohászt elébük lépve csak értük mondhatok,
nekik kérhetem, hozz új napot, gyere,
bánatok gyöngye,
megnyugvás forrása,
elnémíthatatlan ragyogó szavunk,
-jöjj szégyentelen-
oldozd fel száraz szemeimet.
|
