|
Mélység mélyén,
kétség székén
fészkelek.
Magvam fagyott,
magam vagyok,
vészkelep.
Tényleg népem
vége végem?
Vallatom.
Sajgó téma,
hangom néma,
vak dalom.
Tenger alján,
hegyek talpán,
ott lakom.
Sötét semmi,
övé lenni
borzalom.
Víz se moccan,
szív se dobban,
ráhagyom.
Régi képek,
égi szépek,
fáj nagyon.
Szó ha szólna,
ó ha volna,
hinni még.
Kedvet szülne,
felderülne
síri ég.
Jaj, de hallga,
vajh e balga
fül mit hall?
Végre zeng már
édes nektár,
tűnt ital.
Vágy-portálból,
más torkából
harsanok.
Tükröm szólít,
szűköl, hódít,
Ragnarok.
Hív a messze,
szívna, veszve
magányom.
Széjjeltépem,
bélelt fészkem,
halálrom.
Vár a társam,
bár ha lássam,
szaladok.
Minden múltat,
vízbefúltat
tagadok.
Közel szól már,
kőzet formál
ily erőt,
új szövőnőt,
múlt s jövő közt
hídverőt.
Ott van, látom,
jó barátom
lesz-e vajh?
Moccanatlan
kockafalban
elmebaj.
Hangja ordít,
sajna lódít,
ébredek.
Szólongatnak,
dobolnak a
vérerek.
Milljó éve
szívjó vére
elcsepeg.
Oldom tüdőm,
fojtott dühöm
fergeteg.
Bánat ordít,
hátat fordít
reményem.
Haragomban,
fala romban,
bevégzem.
Vágyam tárgya,
fránya trágya,
elmegyek.
Lomha köddé
soha többé
nem leszek.
*Ray Bradbury azonos című novellája alapján
|
