|
Ars poetica
Költő vagyok – dehogy, csak írok.
Az ecset sután áll kezemben,
de kővésővel, kalapáccsal
se láthatott még senki engem.
Az én szerszámaim a betűk,
a belőlük összeállt sorok.
A sebes széllel írunk együtt,
s az idő utánunk vánszorog.
A mai kocsma, az visszafog.
Egyenként, vállból vert betűket
kovácsolok kéklő acéllá,
keménnyé, mit papír se tűrhet.
Elköszönök a széltől, mert most
dolgom akadt. Majd utolérem,
de már ólommá nehezülve
lehúz máskor oly’ könnyű vérem.
Dolgom akadt. Van sok barátom,
nem hallatszik fel, mit mondanak.
Bennem válik zúgó folyóvá
a tőlük eredő sok patak.
A szóacél haragkohóban
edződik, de látom, nincs miért,
seprű kell ide, szemétlapát,
nem akar többé már senki vért!
A lebontott kocsma helyén majd
virágágyás lesz, hinták, padok!
A ház megint az országé, hol
akár majd én is szavazhatok.
Vissza kell hívnom szél-barátom,
friss levegő kell, új illatok.
Ha végeztünk, szállhatunk megint.
Ha kellek, szóljatok, itt vagyok!
|
