|
A betűk, a feketék, mint a rögök
peregnek a papírra, fedve szemet,
szemöldököt és az orr, a homlok dombja…
mint a sivatag dűnéit, az elmúlás szele lopja…
és oda az arc, immár temetve
és pereg a betű mellkasra, szívre, erekre
lassan a költő testét a papír-ravatalon
belepi az este, árnyék ül a félszavakon….
és nincs tovább, semmi már a szív, az agy
enyészet lakomáz, vágyból, álomból se hagy,
nincs egy morzsa se, lélekkel száll el a remény,
s marad egy szóhalom, alatta a néhai én…
majd jönnek ismerősök, barátok, rokonok
könnyek, sóhajok, kín szülte grimaszok,
és ott a szóhalom alatt már csak a csend feszül,
s rajta én megfeszítve, úgy, reménytelenül,
hisz tudom, nincs hitem, nincs istenem,
nincs feltámadásom, de már enyém a végtelen……
|
