|
Mostanában elnyom az álom,
nem ringat, csak rám tör, mint nyáron
a békés tájra a zivatar,
a környezetemtől eltakar,
elvarázsol , mint hajdanában
a csapókerti apró házban
a kéretlen ifjú képzelet,
amilyen hirtelenül lehet
átváltozni ezer csodával,
ugyanabban a testben mással
azonosulni, és hirtelen
csodákat tenni a végtelen,
kitágult tudat ködmezőin,
valószínűtlen zöld lejtőin
futkosok le s föl önfeledten,
talán még azt is elfeledtem,
hogy mára már ismét nincs kenyér;
s a tanító bácsi megdicsér,
hogy fogékony vagyok a jóra,
terveit én váltom valóra,
akitől soha nem várta el,
hogy ilyen lelkesülten felel,
amíg mások csak lapítanak,
és nekem nem jutott egy falat,
éhezem ma is, kötelező,
mint élet-végen a temető…
És most hirtelen felébredek,
öreg csontom úgy ropog-recseg,
mert a világ zúdult át rajtam -,
élek, pedig már rég meghaltam.
|
