|
„árbocrúdcsavar” egy brutál egzisztenciális versben
nyugtalanít,
egyszer csak ott volt, mire visszanéztem,
már ott vigyorgott egy mondat elején,
-esküszöm, nem én voltam-bizonygattam hangosan,
nincs hozzá közöm, hogy kerül ide,
épp csak kiteszem a lábam,
valami semmin elmerengek,
s most ott vagyok, hogy
kezdeni kell vele valamit,
töröltem rajta,
de rögtön visszajött,
elmentem sörözni,
reggel újra ott volt,
ekkor már sírtam, és durván szidni kezdtem,
tönkreteszi a legfőbb művemet,
aljasul kétségbe vontam a puszta létezését,
a nyakam rá, mondtam megvetően,
hogy nem süttetted a hasad semmi
vitorláson, ilyen mint te a mondat elején,
nincs, nem létezik, ha így folytatod,
még azt is bánni fogod, hogy egyszer
megszülettél,
te nem tudod még, hogy milyen vagyok,
de nem félt tőlem, tudta, hogy hazudtam,
aztán úgy tettem, mintha jobb dolgom is lenne,
sürgősen írni kezdtem, és hozzá hangosan
olvastam is, valami ehhez hasonlókat, hogy
ó, mary lou ’968-ból, a bőröd hamvas
nem szántotta fel még szike, mi lesz veled,
ha a lábaid közötti férfiakból
nem jegyzi meg az arcod senki se
biztosan tudtam, hogy nem vehet komolyan,
hát elcsendesedtem és tűnődni kezdtem
a lehetőségeimen,
úgy fogok meghalni mint egy kutya,
úgy halt meg mint egy kutya, mondják majd,
vicsorít, mintha valamit még most is marcangolna a fogaival,
szegény,
vagy
nézzétek azt a szerencsétlen nőt, már foga sincs
és még mindig vonszolja maga után az abortált gyermekét,
reszket a keze,
vagy
építhetnék neki egy hajót, amilyen nem volt még,
nagy munka lenne, de addig nem halok meg,
viking hajó, repülne a szélben, az árbocrúdja büszke és hatalmas,
s benne ott lenne az a csavar, a helyén valahol,
de akkor már nem találnám, nem tudnám, hol lehet
ebben az óriás hajóban,
félek
|
