DOKK

	Vadas Tibor
	Egyszerű történet
	egyikünk sem tudta miféle hit volt képes arra milyen az a hit ami idecsalta nem érdekelt senkit hol fekszik hazája nem kérdezték soha mit keres itt a széles sugárúton hol hangjába belesüvít a gépkocsik monoton zihálása vajon vár e még valakit vagy csak egy kegyetlen és mostoha sors ostoba ígérete állította ide a büszke üvegpaloták bőséget hazudó gránit küszöbeire lebbenő sóhaj kék moccanású égbolt alatt magasba riadtak szikáran a legnagyobb a sorban ezer üvegszem acél csontvázú büszke beton anya szült napsugárra villanó felhőkig nyújtózó fiakat gondosan kukorica rendbe állítva őket mint gyermek a nevető színű játékkockákat majd mozdulatra hálózta tömbjük vékony járdaszalaggal a mélyben az egymásba futó kő gyalogösvényen ember ember sarkába lépve tarka ruhás tömeg tolongott s hol hullámzása legsűrűbb volt ott merész ívű tágas kapualjban öreg koldus rongyos kopott állt némán mozdulatlan mint elfelejtett szó sötét viharteljes letűnt kor emléke mint félredobott szerető az idegen csóktól megriadtan az új világ csodái felé nem fordult feje nem panaszolt nem vádolt tekintete egyedül a kérés a felfordított tenyér ősi jele volt igazán ő a körötte keringő színorgiában szürkén és észrevehetetlenül csak a tétován előrenyújtott érhálózta kéz adujára játszó illetlen szegénység mely látóterünkbe kerül azt mit mond a kéz észrevenni roppant nehéz ha felkészületlenül ér ha a lehetséges válaszok még nem rendeződtek sorokba az elhajlásra időt sem hagyva harsogva sulykolja létét tudatunkba vigyorogva és erőszakosan könyörgi magát gondolataink közé arcunkba kiáltja e mozdulat tagadnod kár ismered te is e tartás s nyilvánvaló üzenete azt mutatja várok tőled valamit a jószándék mint érett gyümölcs hullani fél kapaszkodik hiszen vén iszákos is lehet ki minden fillért borba öl egészséges öreg ember ne várja míg más bedől rongyos jelmezeinek és jöttek mentek kifogyhatatlan sorokban hallgatagon társalogva mosolyogva mások mosoly nélkül áramlott a tömeg a kérő kéz körül civilizáltan ridegen és részvétlenül a kimondatlan NEM vára így gyorsan épül az ezüsthangú széttörhetetlen NEM tömböcskékből magasodik szemlátomást gyarapodik teleszívja fal tüdejét formátlan léggömb puffadással tágul terjed bővül végzik a munkát üreg sötét akna éjű szemek reflektorpásztájánál fénytelen dermesztő fény világítja be a teret hol újabb mindig újabb kemény hasábok eltűnnek majd felsejlenek s e lázas munka neszben hang alig hallatszik csak néha néha mikor két kis ezüsttégla összekoccan hangja cikkan ezüst sikollyal de mi ez a remegés mély zúgással miért gyűrűz a mozdulat a földben a magányos hideg csendbe honnan szűrődik e halk zene ki dörömböl a sötét vár gombanagy vasszegecsű acélkapuján ki énekel kint a mezők szaván a virágok hangján égre serdülésében zavarni hogy meri barnahajú kislány talán mesékből lépett elő vagy csak az utca lendülete e szeszélyes vak erő kavarta és fordította erre rongyos koldus elé találkozásuk követelve a tekintet a gyermeki magába fogadta a jelent öregapót látott nem azt a képet mi képződik a retinán szebbet jobbat a valónál szemében a jövő komoly ígérete ragyogott sajnálat lobbant részvét virágzott ahogy a pillanat megriadt vagy csak az alkonyi fényjáték a testeken felfutó árnyék (esetleg más értelmezésbeli zavar) amint a két alak a valóságból kikerült s önmaga ellentétébe merült a gyermek a koldus fölé nőve az kérő gyermekké zsugorodott a varázs elmúlt mert gyorsan vége szakadt továbblépett a másodperc már csak a kérdése maradt ki adott mikor mit és kinek van e jelentősége szívdobbantó mélysége összefüggéseiknek mert egyszerű a történet olcsón talmi hétköznapi tanulsága nem tündöklik át a koron magunkhoz szorított fillérek csupán széles sugárutakon