A zabhegyezõk dala

A zabhegyezők dala

Lehet szemtelenül, büszkén vágunk vissza,
lehet hálátlanul nyúlunk el az ágyon,
de őszinte, szabad vágy-ifjakká váltunk,
s dübörgő lendület áttaszít anyánkon.

Aranykalitkánknak csontjai ropognak.
Bennünk lázas vérrel a tett erő buzog.
Az ön-álcázókra olyan vadul döfünk,
ahogyan nem döfnek a sebzett kaktuszok.

Csak mi merünk sírni és csak mi ölelni,
a múltat, a jövőt feledni a máért,
tántorog a testünk, rajta óriás lélek,
és a túlérzékeny szív mit a sors rámért.

Nagylelkűen szórunk mindent egy gödörbe,
míg egy másik alján vadul kaparászunk,
félve, kósza hévvel terveinket szőjük:
messze kóborolva égbolt lenne házunk.

Persze kopott titkú, érettnek hitt árnyak
lelkesedésünkre legyintenek rögtön.
Részeg szenvedéllyel a trónjukra ugrunk,
s hogyha kell hitünkért lenyúzom az öklöm.

Szavalni? Süvítőn! Szeretni? Rajongva!
bár elmét kitárja, időnket felőrli,
de a vas-magmától hab-mennyig ér zászlónk.
Mi vagyunk az újkor várt zabhegyezői!

Dalunkat a vad szél karjaira bízzuk,
tüzes akarással fényt húzunk az éjre.
Szerelmet kergetve, bódultan kiáltva,
pazarló szentekként megérkeztünk végre!

                                          2007. január 2.      






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.