Csonkok


1.

Múltam napjait, magam mögött
hagytam, mint szomorú csonkokat
az ösvényem szegélyén. Sarkam
mellett, belőlük még füstölög
pár darab kihűlt, és elgörbült
gyertyácska. Nem akarom látni
őket. Búsít ha felidézem
mint lobogtak egykor. Vissza, nem
fordulok. Inkább megborzongok.

2.

Messze estem a szerencsétől.
Kígyókkal játszom, vagy sírt ások
magamnak, halogatva végső
katasztrófám, hiszen az élet
ennyi csak. A lényeget, én sem
merem kimondani, miközben
feladnám az egészet. Tudom:
nem leszek már újból fiatal,
szívem sem ver régi erővel.
Rám tette kezét a szorongás
és a görcs. Elherdáltam szemem
fényét, s sok vadító vágyat.
Alamizsnát s nem sikert vár
a kedvem. Egyetlen társamat,
kedvenc kutyámat, elföldeltem
régen. Emigráns lettem. Isten
így kívánta. Budapest mocskos
kanyargó, utcaerdejében,
amely lehet: leroggyant, petyhüdt,
én mégis szeretem. A fejem
meghajtom, hogy a hőn imádott
csapszékem felé dülöngéljek.
A lármát vágni lehetne, és
én szajháknak bömbölöm versem.
Szívem gyorsan, -vadul kalapál.
Szép rózsának képzelem magam
amely a sziklákon is megkel.
A tükörképem még mindig csúf
de a szívem, olyan végtelen,
és gebének is gebe vagyok
de elhiszem, hogy egy versenyen
még a kupát is megnyerhetem.
-Szégyellni kezdem: reménykedem.

3.

Hideg harmattal takarózom.
Ajtók és rácsok mögött őrzöm
tiltott szerelmeim. Titkukon
moha nőjön. Folyosók mélyén
és sötét szobákban járkálok
magam. Anyaszült meztelenül,
tudva: a szél is feltámad majd.
A szívem kőkemény. Szívem: rügy.
Szakadt pókhálóban, egérnek
látom magam. Gyanakvó, rőt szem
figyel, de nem tudom hogy honnan.
A fejem körül denevérek
röpülnek. Idővel: cikáznak.
Hátat fordítva a gyertyáknak
elhagyott illatodat öltöm
testemre, és öntudatlanul
dúdolom a hideg harmattal
terhes macskaköveknek: kelj fel
az égből, -jöjj ide, -jöjj értem.

4.

Az én életem sem volt könnyű.
És tudom: távozni nehezebb
lesz. A reggeli tükörben köd
ül halántékomra. Ha verset
írok éjjel, jeges holdsugár
süt csak. Elhitetem magammal:
Tündérország nincs messze. Csak a
halálba vezető utat kell
megtalálnom. Vagy jobb esetben
majd megmutatja a kékmadár.

5.

Kölyökként rángatom a koldus
király, rongyos kabátujjait,
és piszkos lábujjhegyre állok.
Úgy ágaskodom, mint a testőr
Ujjai között a lándzsa. Csak
cibálom, mint egy rég várt apát,
aki ugyan soká elmaradt
de a fizetése nem több, mint
egy-egy ősz hajszál, a bús fején.

6.

Jézus Herceg kastélya talán
az ég közepén áll. A színe
lehetne akár szilvakék is.
Tágas kert öleli keblére.
se vége-se hossza tavában
a Göncöl fürdik, minden este.
A teraszán tömött sorfalban
porcelán-sárkányok állnak őrt,
és minden kerti levélen, zöld
rizspor terem. A bort gongszóra
isszák, és magasra emelik
arcukat. Jézus Herceg talán
tigrisbundát hord, amin haránt
vércsíkok futnak. -De hiába
minden: arcát lilára festi
majd a fagy. Az esők, -mocsarak
nyálas-zöld és álmos vizei
halálfehérre színeződnek.

7.

Nem fordulok vissza, inkább csak
megborzongok: hogyan nyúlik el
múltam kormos útja, -a csonkok
hogyan sokasodnak mögöttem.










Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: -, -
Kötetben: - (-, -)
Kiadó: -