EDGAR ALLEN POE: A Holló

Az idő éjfélre járt már
Én merengtem, mi is vár rám
A fejemben millió elfeledett hang kerengett
Szinte már-már elaludtam, majd
Hirtelen zajt hallottam
Valami motozott, halkan kopogott az ajtón
„Vendég lesz az” – mondtam halkan, - „Az ajtón
Csak vendég kopoghat.”

Ó, emlékszem, december volt, hófelhőkkel
Takart égbolt, szomorú, és mégis szép volt,
Árnyék vetült a padlóra.
Bánat járta szívem át, azt hittem, már
Nincs tovább, elmém messze, távol járt –
Siratta holt Lenore-om
Ki köztünk többé nem jár, angyali név, angyali lány
Lenore…
Ki nincs többé már.

A lila függöny meglebbent, szívem egyre
Gyorsabban vert
Csodálkozás, rémület járta át a testemet
Ott álltam csak megdermedve, mint kit
Elhagy életkedve
Ott kopogtat az ajtómon ez a furcsa éji vendég
Bebocsátást kíván tőlem ez a furcsa éji vendég
(vendég pusztán, nem egyéb…)

Erőt vettem magamon hát, szólásra is
Nyitottam szám
,,Uram, hölgyem, bárki is vagy, a
Megtiszteltetés oly nagy, bár késő van,
Ám de kint fagy, lépj be,
Szívesen látlak.
,,Jöjj csak be és ülj le hát…” – az
Ajtó már nyitva állt. –
Kint sötétség, semmi más

Ott álltam kint a sötétben, remegvén
Egy másik létben
Legrosszabb rémálmaim képződtek meg
Szeme előtt
A csönd nem töretett meg, holt-néma
Maradt minden
Egyetlen szót súgott a szám: Lenore!
A némaság visszhangozta, szavam hozzám
Visszahozta
Lenore! – egy név
Mi nincs többé

Visszamentem a szobába, égetett a
Bánat lángja
Azt hallottam, mint korábban, kopogást
A csend honában
„Biztos” – mondtam - ,,van valami, amit
Idebent hallani, ablakpárkányom alatt!”
Odamentem, és bár féltem, bizonytalanul
Kinéztem, ,,mi az, mi engem éjjel ér?”
Kint tombolt a gyilkos tél…
,,Nem egyéb az, csak a szél.”

Ott álltam egy pillanatig, hideg hatolt
A csontomig
Holló állt a párkányomon, nem tudtam,
Él-e, vagy fagyott
Aztán beszállt nagy hirtelen, s kandallómra
Telepedett
Ült csupán és nézett rám.

Megváltoztak bent a dolgok, észrevettem,
Hogy mosolygok
E sokat látott madár ült és bámult
Rám csupán…
Rám meredt két szellemszeme, csőre, tolla,
Éjfekete…
Megkérdeztem: ,,Mi a neved, benned vajon kit tisztelhetek,
Furcsa úr, te gyászmadár?”
Felelt a Holló: ,,Sohamár!”

Furcsálkodva néztem pusztán magam elé
Gondolkodván
A válasz meglepett egy kissé
Ember meg nem értheti, mit
Egy holló mond neki…
Így merengtem magamban ott: ,,különös név,
Kié lehet e fura bestia, e gyászos külsejű árny
Ilyen névvel: Sohamár?”

Ott ült, mint egy kőszobor, mi nem él
És mégis szól
Egy szót tudott, azt suttogta, ismételte,
Mondta, mondta
Én is halkan megszólaltam: ,,késő van már,
Bár köddé válnál
Egyszer biztos tovaszállsz…”
Közbevágott: ,,Sohamár!”

Utána jött a hosszú csend, házamban
Úr lett az új rend
,,Biztos” – szóltam - ,,nem véletlen, hiszen
Másként lehetetlen, gazdája szomorú
Ember, emészti a bánattenger, csak tőle tanulhatta ezt, amit
Soha be nem fejez
Átkozott szó: ,,Sohamár!”

Ám engem meg nem rettentett, inkább
Kissé nevettetett
Egy fotelt toltam a kandallóhoz, és
Leültem vele szemben
Ültem, s szembenéztem vele, elmém
Gondolattal tele
E rút kísértet-madár pont engem meg
Mért talál?
Mit takar e furcsa szó, mi néki
Létét adó?
Hogy érti ezt: Sohamár?

Így ültem ott gondolkodván, míg ő
Kandallóm párkányán
Ült és csendben nézett rám, tudtam,
Szeme minden lát…
Emlékek rajzottak bennem, kergették
Egymást fejemben
A szobát megvilágította félhomályos
Lámpafény, s én tudtam, hogy engem néz
A félhomályos lámpafényben éreztem tekintetét:
Nem szól, s mégis: „Sohamár…”

A levegő forrt körötte, tudtam,
Más-világ küldötte
Fekete szeráf két szárnnyal, ami
Minden mást beárnyal
,,Mondd” – kiáltottam ,,tán az Úr küldött téged,
S az küldetésed, hogy válaszolj kérdésemre
Mondd, mit tudsz drága Lenore-omról?
Újra ölel és megcsókol?
Valahol majd újra vár?
Felelt a Holló: ,,Sohamár!”

,,Jós vagy!” – mondtam - ,,Jós vagy, még
Ha a Sátán küldött is hozzám!
Mondd meg, kérlek, ha itt már nem is
Arra, tudom, remény rég nincs
De egy távoli édenkertben, máshol,
Egy másik életben
Lenore-om vajh vár még rám?
Az angyal, ki életem volt… Lelkünk
Tán újra egymásra talál?”
Felelt a Holló: ,,Sohamár!”

,,Legyen átkozott e szó, pokol madara
És vele együtt te is, halál angyala,
Tűnj el vissza, honnan jöttél, bűnhődj
Miért meggyötörtél!
Ne maradjon utánad meg egyetlen fekete toll!
Az is gyilkosan belém döf, egész szívemig hatol!
Hagyj engem itt magányomban, hadd nyugodjam
Itt örökké!
Húzd ki szívemből véres csőröd, s ne
Térj vissza soha már!”
Felelt a Holló: ,,Sohamár!”

És a Holló el nem repül, ott ül most is,
Ott ül, ott ül
Kandallópárkányomon, míg lét a lét,
Örökké
Démonként lelkem gyötörve, reményeim
Összetörve
A homályos lámpafényben szeme rám
Mered az éjben örökké
Lelkemben egyre nő az árny, örök sötétség
És magány
Tova nem száll… Soha már!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.