ARTHUR RIMBAUD: A részeg hajó


Ahogy leereszkedtem a folyókon
Mindig arra mentem, merre kapitányom vitt
Jártam száz vízen és ezer vízi úton
Minden nap egy új hely, új víz, új hit

Legénységem mindig is büszke volt rám
Vittem az angol gyapjút s a flamand kelmét
Szabadon szálltam a szelek büszke szárnyán
Soha semmi nyomomba sem ért

A tavalyi tél forgatagában
Mikor a tenger is szinte befagyott
Elértem a távoli Peninsulákat
S mint sehol máshol, annyi színt láttam ott

Vihar tombolt, engem mégis megáldott
Engem nem összezúzott, de repített
Táncoltak velem a kék hullámok
S nyugalomban teltek az éjjelek

Éreztem a tenger édes ízét
Mámorosan tudtam, otthonom ez
Mint bort, ittam smaragdszínű vizét
S tudtam, balszerencse sosem követ

Attól kezdve versek árjában úsztam
A hullámok voltak a verssorok
Apró fáklyákként mutatták az utat
Minden éjjel a csillagok

Néha vízi hullákba ütköztem
De sosem hittem, ez baljós előjel
Szerencsétlenek halálán nevettem
Mondván: ők már nem, de én még élek

Láttam, amit nem láthatott senki
Az égen a kósza villámokat
Miktől féltek gyáva matrózaim
Ám én tudtam: mind csak utat mutat

Láttam különös naplementéket
Fényár, lila, sárga és kék
Majd a felhőkön feltűntek kardmetszések
Nem álmodtam, tudom, vérzett az ég

Zöld éjeken gyakran álmodoztam
S hallgattam szirének távoli dalát
Volt száz hely, hová el nem jutottam
S éreztem e hiány nagy bánatát

Egy álló hónapig szeltem a vizet
Magam sem tudván, hova is tartok
Ám úgy is csak a szabadság érdekelt
Mígnem feltűntek ismeretlen partok

A távoli Florida földjére értem
Hol ezer színben pompázik a táj
Szivárvány, virágok, ős dzsungel
Hogy titkát nem tudhatom, annyira fáj

Láttam halászokat kint a nyílt tengeren
Elúszott mellettem egy leviatán
Mindenhová eljutottam, hová lehetett
Nem létezett számomra távolság

Gleccserek, ezüst napfény, igazgyöngyök, kék ég
A világ csodái kísértek el utamon
Örökké énekelt a végtelen mélység
S tudtam a szélről, hogy hűséges barátom

Úgy megmutattam volna másoknak, mit láttam
Hogy arany s éneklő halat rejtenek a habok
Bárcsak más is hallaná, azt kívántam
Miről szólnak a véget nem érő dalok

Megjártam a sarkok hideg jégkatlanát
S hősként tértem vissza a halál földjéről
Megkerültem e bolygó mindkét pólusát
S már nem hiányzott semmi a szabad létből

Eljutottam végül egy szigethez
Mit szegélyeztek gyilkos sziklazátonyok
Nekem ez sem árthat, gőggel hittem
S törött testem most már csak vánszorog

Szabad vagyok most is, bár ne lennék szabad
Félig vízbe fúltan, félig megőrülten
Zokogok, s sajnálom önmagam
Roncsként sodródva az árral, összetörten

Visz az ár, nem tudom, fogalmam sincs, hová
Felettem vöröses színekben játszik az ég
Mintha fölém halotti leplét borítaná
Lassan kezd megszűnni számomra a lét

Sötét árnyékok hada vetül a vízre
Mintha engem gyászolna a tenger
Halcsapatok járnak köröttem körbe-körbe
Mintha azt remélnék, a víz mindjárt elnyel

Mélységi szörnyeknek s távoli viharnak
Remegek, ha meghallom morajlását
Legyőz a kék némaság örök haragja
S úgy visszavágyom a vén Európát

Láttam csillagporos szigeteket
Tengerészek legmerészebb álmait
Ó, madarak, mondjátok, mit tehetek
Hogy megfordítsam az idő szárnyait?

Senki nem felel, s én már túl sokat sírtam
A hajnal megtöri szívem, az éj is szomorúság
Megfelelni magamnak sosem bírtam
S most itt vagyok, süllyedek, elnyel a néma ár

Szálljatok csak, hullámok, de már nem nekem
Én nem kelek versenyre soha többé a széllel
Nem nézek szembe a borzasztó gályákkal sem
Csak a sötét, örök, mindent elnyelő tengerméllyel






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.