Zsolozsma



Pedig megérkeztem minden alkonykor
fejem lehajtani, s idegen párnák sem
jelentettek álmatlan éjszakákat soha.
Kezem remegése, támaszkodáskor a boton,
sem a megtett út kiváltotta válasz,
hanem az előttem levőről fújó szellő.
A naponta tűkön belémfolyó élet néha
biztosabb léptekre emlékeztet, amikor
még hittem az út végét, a pihenés jogát.
Ma már nem hiszem, tudom.
Tudom az ajkamon felejtett mosoly izét,
tudom a kicsit félrehúzott függöny mögött a sajnálatot,
tudom hogy néz ki a totyogás - egyik lábba botlott másik -
tudom a fejem fölött a kék eget még a felhők ellenére is,
tudom, hogy hiába verem az utat, senki sem fog követni,
tudom a kérdést, a választ, a megrögződést, felvilágosodást,
tudom, annyira érdekelhet más fájdalma mint mást az enyém,
tudom, hogy úgy soha nem fogom tudni elfogadni úgyse,
s tudom, hogy úgyis mindegy . . .

A talpamba tépett vonalak a megtett út
térképe lenne, ha nem fájna kiolvasni belőle
a lépteimre villanó lesütött szemek vádlását.
Eszembe jut a közelmúlt, amikor még rugó
volt lépteim alatt, s menni volt jó: illett az
örökléthez. S az öröklét? Hm . . .ébredést vajudó
reggelek a szélkakast nyikorgatták, csökönyös
ünnepek, mások által kivívott szabadságok miatt.
Télbe fagyott szerelmek józanító étke.
S csak ez a józanság mámoríthat:
Ma mámort játszom minden álmon,
mámort játszom Segesvár és Héjasfalva között,
mámort játszom Nagygalambfalván a kenderben,
mámort játszom Kisbacon minden oszlopos háza előtt,
mámort játszom a közeledő vihar húrjain
mámort játszom homlokom fölött minden ráncban
mámort játszom minden kimondott szóban, lelegzetvételben,
mámort játszom minden csikorgásban, tülkölésben, fénykévében
mámort játszom minden legyintésben . . .

Ennyivé egyszerűsít minden közeledés.
Valóságszeletekre bontott képzeletek éneke,
s a bárányfelhőkből cserzett irha minden fázás.
A legkissebbre húzom össze magam. Félek. Nem
tudok semmiről, s nincs út amihez hozzá ne vertem
volna a seggemet, ha már elindultam rajta.
Vége a nyárnak. A szárnypróbálgatás ideje lejárt.
Ha még mindig nem repülök, itt kell kitelelnem.
Az élet vigyorában ez nem egy megrögzött fintor.
Így indulok egyszer majd észak felé rosszkor,
rosszkor történt eddig minden: mi változna?
rosszkor állok csára, höjcre, s rosszkor jóra is,
rosszkor lakom jól, s ha eszem azt is rosszkor,
rosszkor bicegek egyenes lábakkal s rosszkor csámpásulok,
rosszkor beszélek, ha mondok, s rosszkor hallgatok,
rosszkor ébredek, alszom el, fázok, vagyok makacs,
rosszkor kérdezősködök, gyámoltalankodok, verek le sátorfát
rosszkor egyenesedem ki a jégen is és
rosszkor lesz majd egyszer rosszkor . . .

Hát ennyi lennék! (vállvonás)
Zsolozsmámban megnyugvást kereső sámán . . .








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.