Szöllősi Mátyás : Requiem



 
2856 szerző 40067 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Demény Péter
  Egy fehér papírlap
Új maradandokkok

Francesco de Orellana: én oda fel nem megyek
Molnár Attila: Tibitebitangó (jav.)
Tamási József: jelolvasás
Francesco de Orellana: két lábbal ülök a szélén (áramvonalasított verzió)
Karaffa Gyula: Korán
Tamási József: error
Bátai Tibor: egy-ügyű sorok [három tételben ugyanarról]
Türjei Zoltán: Bőrön belül
Ur Attila: Szekér
Szakállas Zsolt: Vadhajtás
FRISS FÓRUMOK

Zima István 46 napja
Ötvös Németh Edit 47 napja
Metz Olga Sára 47 napja
DOKK_FAQ 47 napja
Mórotz Krisztina 47 napja
Nagyító 47 napja
Veres Mária 47 napja
Bak Rita 47 napja
Ur Attila 47 napja
Farkas György 47 napja
Konta Ildikó 47 napja
Tamási József 47 napja
Szilasi Katalin 47 napja
Szakállas Zsolt 47 napja
Bátai Tibor 48 napja
Kránicz Szilvia 48 napja
Türjei Zoltán 48 napja
Skaliczki Péter Nimród 48 napja
Pataki Lili 48 napja
Pintér Ferenc 48 napja
FRISS NAPLÓK

 A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS 46 napja
Hetedíziglen 47 napja
Macska 47 napja
ELKÉPZELHETŐ 48 napja
Etzel Mark Bartfelder 48 napja
Metz-Művek 48 napja
négysorosok 48 napja
Minimal Planet 48 napja
az univerzum szélén 52 napja
Játék backstage 53 napja
Vezsenyi Ildikó Naplója 53 napja
Vendég 56 napja
útinapló 56 napja
Ötvös Németh Edit naplója 57 napja
Conquistadores 57 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK

Szöllősi Mátyás
Requiem


Introitus: Requiem


Egy kedves és ellágyult hanggal indul
el, mintha a ködből bomlana szét.
Oson. Tűz-fény-varázs remegve mozdul
a szenvedésbe hullva, esve rég.
Egy kedves, ellágyult, hozzám buvó hang
örökre remeg, fény-árnyék lebeg:
varázs-mételyt az életemre aggat,
amely egy másodpercben elpereg
és két-kar-ének szól a néma éjben,
a fájdalom, ha cseng: az űr a mélyben
s lét-képpé andalog a hang a fényben.
Csomóz a fény s a hang is megszilárdul
és köddé szűrődik a szív, elárvul
s a boldog-lét a félelembe tágul.


Kyrie eleison


Rubin-varázs rohan csenden keresztül
és ferdeívű fények, angyalok,
csak tántorgunk s a térben várva restül
test és lélek Halálba andalog.
A Szent alázat s Mennynek hűs varázsa,
mi tántorog most nyugtalan redőn:
dermedt jégcsap hidegbe zárult láza:
átcsap homályon, millió-időn.
Hang-buborék-felleg az égbe terjeng
és két erőnek árnya egyre verseng:
a Démon szárnya roppant kő-csont-berken.
Hideg, megdermedt érben fény ragyog,
szívem elernyedt fájáson gagyog
s az égő lélek-szárnyban csönd vagyon.



Dies irae


Harag-vihar. Dühödt szárny porba lebben
és ember-ajkú Démon önt teret
s a félelem mi éltet: vér a sebben,
életet árnyba kínonként veret.
Rohant, jött és tűnt az élet a térben
s átbújt az áthatolhatatlanon:
a félelem szivárog és jelet nem,
nem hagy, nem nyit teret a nyugalom.
Tér és Idő száll, gomolyog, reped:
ős-tántorgó mély mámor-szerveket
bizsergető vágy-d-moll szerkezet:
homok-zsír-tengerében sok konok rab,
Halál mezsgyéjében tétlen robognak
s testüket adják éhező poroknak.


Tuba mirum


De mindig visszatér, életre vágyik
a fátyolujj a harsogó ködön
s a vágy, ha nem mer: ringó éjbe’ ázik
és lengve mélyed női csend-ölön.
S a küzdelem az éj sötét falával
a rózsa-szókat elnyomó talány:
Ő mindent elvon démon-szárny magával
s benn érlelődik: mély-meddő magány.
Az alkonyatba hulló csend-üregben
fény-hang terjeng bezárva bús üvegben
s néma sikoly dermed a csend-szüzekben:
halkul minden az árnyba zárva étlen
s nem hatol át a kristály-szárny a vérten
és visszahull a szenvedésbe, tétlen.



Rex tremendae


Test és lélek dobban ős-köd-dagályon:
didergő szíven roppan vér-szöge
s ami belehullt rég lét-csend-homályon:
erőtlenül fagyaszt könyör-tüzet.
Remegve kaptat pillanat-szeszélye
s üvöltve mászik emberek hada,
Istent-hallás letűnt ős-út reménye:
fogad vagy elbocsát végső szava…
S parancs szerint a csend nyugalma int,
már későn éledt lepkeszárny-könyör,
szikrázó-meztelen múlt visszaint:
a szívbe lengő szenvedés-gyönyör.
Omlón szendergő köd és rémület:
a Lett és nem-Lesz reszketés-tüze.


Recordare


S most reszketés remeg s a térbe hullva
selyem-ágon nyílik rózsa-halom
s habokra omlik égbe nyúlva, sírva,
bezárva szívig mélyülő dalon.
Az évszakok remegnek: hó a nyárban,
a porban andalgás: két szív remeg.
Lecsöppenő érzés elvész a tájban:
jéghegy-térben a semmiségbe leng.
S ha mégis később egymást átölelve,
szerelmet csonttörő magányba szőve
a múlt-jövő már nemcsak képzelet:
újra kigyúl a láng és létre törve,
könnyes-nyaláb szökik a szem körére:
elcsöndesülve, töltve végzetet.



Confutatis


A törtető azúr-kék tengerében
az éjnek, csak rohanok a mezében:
Halál mezsgyéjében, nem-volt reményem
létpillanat-nyelő éj-tengerében.
Aztán a robbanás: a szárnyba omlott
selymesen igéző emberi gond ott,
amely ezer törött darabra oszlott,
Halál-varázsnak kristályára bomlott,
mi élő szenvedésnek tiszta láza,
velőig sújtó, dermesztő parázna!
Hideg, a háton futkosó barázda,
mely mindent illet, test és lélek ágya,
e két határ örök dér-zátonya:
fonódó és taszító mámora.


Lacrimosa


A félelem kibontva áll a mélyben:
könyör sebed benn andalgó közön
s lassan szivárog, dől elöntve érben:
küzdésben elfáradt, lomha közöny.
De újra éled, hogyha árnyba méreg
vegyül, egy szende, könnyes látomás:
fájó homályt, ködöt ragaszt az égre,
amely bennem fény-árnyék gödröt ás.
A hangba zárt erő megannyi szárnya
lebben tér-szitaként az éjszakába:
a szenvedésnek szűrő ér-varázsa
s el nem múló tüze: szerelmi vázlat,
mely minthogyha Halál mezébe zengne:
az elmúlás ködén az Úgy legyen-be..



Domine Jesu


Dicsőség tör előre fájva, sebből
s köddé terjed a lepkeszárny-anyag:
majd lélekké váltva a Szent a testből
testbe halálos árny-varázst ragaszt,
mely újra éled, mindig elbocsát és
az életképek tengerébe dönt,
mi visszatérve tört-darabra hullt szét:
a porba hullva nagy kegy ám a csönd.
S égi sereg vezére hang a fényben,
örök világosság fény-árny-pora.
Ki tűzzel lebbent tisztulást a térbe,
könyörtelen, Szent-lepkeszárny-csoda.
Ki fény-pecsétet csókol holt-szegényre
s a kristály-merszen átad új reménynek.


Hostias


Örök titok hullt végső képzeletbe:
most visszafelé mozog az idő:
képek özönlenek a vér-erekbe,
a Múlt, Jelen s a rég elhullt Jövő.
Magamba szívom képek habjait
és nekidőlök most a tompa égnek,
ami bezárja zárkám romjait:
szenes Jövő-kép: léte bennem ég el.
S égi sereg vezére hang a fényben:
örök világosság fény-árny-pora.
Ki tűzzel lebbent tisztulást a térbe,
könyörtelen, Szent-lepkeszárny-csoda.
Ki fény-pecsétet csókol holt-szegényre
s a kristály-merszen átad új reménynek.


Sanctus


A Szent Apától csurrannak le fények
s az árvízként hömpölygő fény-dagály
az önmagukba, mélyre hullott férgek
ködében vág el, oszlat lét-homályt:
a tébolynak szülője: ember-élet
könyöre éled csont-vér halmokon,
halott anyag egy percre visszatéved
az újjászőtt lét-pikkelyszárnyakon.
S a vérből szőtt könny csurran félve, halkan,
ideg-morgás a tompa, néma agyban:
a láng-hasítás csontváz-szende fagyban.
A Szenttől félve könnyem néma zápor,
remegve bűn-pillér ködén a vágytól:
roppan sárban, fényben, elkárhozástól.


Benedictus


Rózsa-magányban csendülő azúrok
virág-világba hullatnak rügyet
s a talpig rengő vad-selyem-köd moll-ok
mutatják meg a Mindenség tüzet:
vörös habzásba végleg elborulva
verejték rohan hátszín dombokon:
saját-magány örvény-ködébe hullva,
vér-szárnyakon, a semmi-szirtfokon
és egyre tisztul: kék, csontszín, fehér,
remegő lángok hullanak s a dér
vegyít a csöndbe zárva, könnybe vért.
A Szenttől félve könnyem néma zápor,
remegve bűn-pillér ködén a vágytól:
roppan sárban, fényben, elkárhozástól.


Agnus dei


Gomolygó, köd-fehér hullámok égve
szaggatják szét a tántorgó eget
és lassú sistergés motoz a mélyben,
Bárány-felhőn öröklét-képzelet:
a gömbkristály-magánynak hangsorából
lassú, de tiszta képeket teremt
s a két-kar-ének könyör-éj-szavából
a lomha hangok árnysorába leng.
Csönd. És a fény ragyog a térbe’, fázva,
Halál- és Élet-partszegélyen ázva,
dagály-apály, Hold árnyékában állva:
majd visszaindul semmiség-körébe
a kristály-bűnök, vágyak lét-ködébe.
Virág-halál, nyugalma: ember-élet.


Communio: Lux aeterna


Egy kedves és ellágyult hanggal indul
el, mintha a ködből bomlana szét.
Oson. Tűz-fény-varázs remegve mozdul
a szenvedésbe hullva, esve rég.
Egy kedves, ellágyult, hozzám buvó hang
örökre remeg, fény-árnyék lebeg:
varázs-mételyt az életemre aggat,
amely egy másodpercben elpereg.
S hang-buborék-felleg az égbe terjeng
és két erőnek árnya egyre verseng:
a Fénynek szárnya roppant kő-csont-berken.
Hideg, megdermedt érben fény ragyog,
szívem elernyedt fájáson gagyog
s az elhalt lélek-szárnyban csönd vagyon.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Halálba menõ (Budapest, 2005)
Kiadó: Alterra


Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2026-03-30 15:49 ŐK
2025-06-02 18:30 Jók
2024-05-30 08:23 l
2024-01-06 21:31 Sokadik
2023-07-15 16:45 Kosztolányi M. szerint
2023-07-10 12:57 Genovéva ajánlása
2022-10-13 10:07 lilis
2022-05-13 09:03 lili
2021-11-05 08:42 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2026-06-11 18:12   új fórumbejegyzés: Zima István
2026-06-11 18:10   Napló: A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS
2026-06-11 18:01   új fórumbejegyzés: Zima István
2026-06-11 17:43       ÚJ bírálandokk-VERS: Kási Ferenc/ Francesco Padló
2026-06-11 15:54   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit
2026-06-11 15:38   új fórumbejegyzés: Metz Olga Sára
2026-06-11 15:36   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit
2026-06-11 15:30   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit
2026-06-11 15:26   új fórumbejegyzés: Zima István
2026-06-11 15:18   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit