Volt egyszer egy asszony. Jómódban éltek a férjével, takaros házat építtettek maguknak. Volt abban konyha búboskemencével, tisztaszoba, kamra, fehérremeszelt tornác, sőt még egy gyerekszoba is, ami akkoriban faluhelyen nem voltszokásban. Meg is szólták őket az emberek:

  -Mire jó ez az urizálás? A poronty bölcsőjét az ágy végéhez tesszük, a lábunkkal lökünk egyet rajta, ha nagyon rí, a ringatózástól aztán elalszik.

A szomszédban lakott egy vénséges vén néne, akit a faluban gyógyító anyónak neveztek, mert értett a növények nyelvén. Sok embert megmentett már a gyógyfüveivel, áldották is érte. Ő is figyelmeztette az asszonyt meg az urát:

  -Nagyon előreszaladtatok ezzel a gyerekszobával, a gyermekáldásra türelmesen kell várni.

  A férj csak legyintett.

  -Ne károgjon itt nekünk, azt hiszi, öreganyám, maga mindent tud?

  Otthon nevetve mondta a feleségének:

   -Még majd elátkoz minket ez a vén boszorka, ha nem hiszünk neki.

  Átok, nem átok, a fiataloknak jó sokáig kellett várni, hogy gyermekük legyen. Már le is mondtak volna róla, mikor kiderült, hogy az asszonyka várandós. Ráadásul egyből ikrei születtek. Az egyik lányka csodaszép, szőke hajával, fehér bőrével olyan volt, mint egy kis angyal. Az első perctől kezdve mosolygott, mindenki felvidult tőle, ha látta. A másik fekete hajú, kis, sovány leány volt, gyenge hangon sírdogált a pólyában. A szülők büszkén mutogatták a szép gyermeket boldog-boldogtalannak. A másik, a csúnyácska addig a kemencesutban aludt, a tisztaszobában.

  Csóválta is a fejét az szomszéd öreganyó.

-Nem tudjátok, hogy járvány van? A torokgyík nem nézi, hogy szép vagy csúnya az a gyermek, elviszi.

  Harmadnapra a kis tündér beteg lett, egy hét sem telt bele, eltemették. Mikor a szülők belefáradtak a jajveszékelésbe, az anya nagy sóhajjal megjegyezte:

  -Akkor már miért nem a másikat veszítettük el.

  Ezekre a szavakra mintha megreccsent volna az egyik fagerenda a fejük felett.

  Telt-múlt az idő, a csúnyácska kislány szép hajadonná serdült. Már kérője is volt, ki volt tűzve a lakodalom napja. Egyik este, mikor a stafírungot varrták a petróleumlámpa mellett, megszólalt a leány.

   -Édesanyám, én lefekszem, nem érzem jól magam.

  -Menj csak, gyermekem, én még varrogatok egy kicsit.

  Reggelfelé az asszony bement a lánya szobájába. Szólította, hogy keljen fel. De bizony, hiába. A szép nagylány elment a testvére után.

  Az apa kétségbeesésében, haragjában átszaladt a gyógyító anyóhoz.

   Az öreg néne még öregebb lett, már nem gyógyított. Naphosszat a gádorban üldögélt, mintha várt volna valakit vagy valamit, aki vagy ami előbb-utóbb mindenkihez megérkezik.

  -Maga átkozott el minket, vén boszorka! – támadt rá az ember.

  Az anyó nem szólt semmit. Messzibe néző szemeit a dühöngő felé fordította. A férfi ettől a tekintettől leengedte ütésre emelt kezét. Mintha megszégyellte volna magát. Hazament.