Mórotz Krisztina
Hárs virágcserépben
Nagyon régen voltam a réten – ami ellentmond annak, hogy minden nap kint vagyok. Régen a Vén Tölgy hívott. Néha átkaroltam, beleszagoltam a kérgébe, amikor a kislányért imádkoztam. Magányos, büszke fa, konok. A textúrája is különös.Tavasz volt akkor. Az a fajta, amikor az ember még az egyetlen jó dzsekijét is kilyukasztja.Nem mentem hátra hozzá. Magányos útjaimon nem zavart senki. Belehelyezkedtem a tájba, és eggyé váltam vele. A fa bölcsőd és majdan koporsód.Láttam egy nagy fát kidőlni. Hirtelen engedte el a föld a gyökereit, és ő, magas és csupasz, a földre dőlt. Utána nagy csend lett. Ezt a csendet vittem magammal.Hetek múlva benőtte a fű. A porral és a kéreggel játszottam, és azon gondolkodtam: hány nyarat tarthatok a kezemben? Mennyi napsugarat és mennyi havat?Leültem. Ilyenkor nincsenek gondolatok. A bennem levő vizet a szél felkorbácsolja, majd elsimítja. Ez a képzelet.A szél, az esőszagú szél mindig tiszta.A tölgynek nagy az energiája, de a bükk sakk-mattot ad más fák gyökereinek. Képes rátelepedni, gyökeret ereszteni rajtuk.Lassan fedeztem fel az útkereszteződés kis fáját – Kócoskát. Alkonyatkor mindig fogadta a Napot. Tudtam a színekből és a levegőből, meddig kell várnom rá.Várni kell a fényekre.A Nap mindig sütni akar, csak az idő állja útját. Alkonyat előtt azonban még egyszer feltűnik. Borostyánruhával fedi be a fák kérgét. Ezekért a percekért érdemes élni.Egy kis fát villám sújtott a réten. Az állatok elkerülik. A hangyák is. Ott sosem nő fű. Mégis kinőtt egy zöld kőris. Szeretem ezt a fát.Régen nem volt az enyém a rét. Most minden rezdülése az: dobbanás, ágreccsenés, a fajdkakas hívása.A hársak alatt fotózom a kérget. Most a szilfa hív. Beszélgetek velük magamban.Megtaláltam a régi kedvenc fánkat Marcival. Már sötét és vastag. Mindig más az arca. Néha szeplők táncolnak rajta.A fények állandóan változnak. Ha egy napot kint töltesz, mindig máshol ér hozzád a nap.A görög a birkáit a hársak között legeltette. Ott ült egész nap. Szívesen lettem volna birkapásztor.Anyám egyszer így szólt: „Ő Niké.” A szó eltűnt, de a mozdulat megmaradt.Apám a tölgy melletti bokorról szedte a csipkebogyót. Hecsedlit főzött belőle, a maga módján. Nem válogatta ki a magokat külön. Inkább alakított a recepten. A dér csípte bogyókat szedte, napra tette, hagyta töppedni. A többit megoldotta.A réten ott van a csitkenye, az ebrózsa, a csipkebogyó – mind ugyanaz.Egy hajnalon kihúztam a függönyt. Félálomban kabátot vettem, és kiszaladtam. Tejfehér volt minden. Álltam és nevettem.Fotózni kezdtem.A pára nőtt, én futottam. Minden nedves volt. A cipőm átázott. Harmattal mostam meg az arcom. A pókhálók hófehéren ragyogtak.Akkor értettem meg: a pillanat része lettem.Nem a tiéd a föld. Nem a tiéd a fű. Hársat sem ültethetsz virágcserépbe.Gazdag vagy – mint egy harmatcsepp a csipkebogyón.A rét nem szereti a rosszkedvemet. Megállít: most ne gyere.Itt értem meg másokat. Itt jut eszembe a néni. Itt mondom: felhőjáték.A fák ott érzik jól magukat, ahol közös a gyökerük.Gazdag vagyok. Én vagyok a kökörcsin, a katáng, a fény és az árnyék.Meghívlak ide. Ha jól jössz, befogad.Ne szólj. Nézd azt a madarat.A csend benned marad.Ég felé kapaszkodó fák. Egykor lombjuk volt, most csak egy kopár ág.A hekk fa is ilyen. Két ága maradt. Nő és férfi. Együtt.Ne menj el a csodák mellett.Tiéd a föld, tiéd az ég, tiéd a szél.Egy nap hazatérsz.És hársat találsz a virágcserepedben.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2026-04-24 15:00:17
Utolsó módosítás ideje: 2026-04-24 15:00:17
|
|
|
