A báli forgatag mindenkit megszédített. A hatalmas tükörfalak, az ezerfelé szikrázó kristálycsillárok, a valcer, a libbenő selyemszoknyák, a nők illata, az álarcos férfiak frivol, könnyelmű bókjai, no és persze a gyöngyöző, napsárga pezsgő a karcsú, metszett poharakban.
   A bálozók igyekeztek ismerősöket keresni a tarkabarka maskarák mögött. A jó
szeretők meg a már egymásra ráunt, régóta együtt élő párok hamar megtalálták
egymást. Kacarászva, tréfálkozva csoportosultak, összetartó kis szigeteket képezve a teremben.
    A lány egyedül jött. Körül sem nézett, egyenesen egy sarokba tolt asztalka mellé ült. A bálozókat figyelembe sem vette. Néha belepillantott a szemben lévő, hatalmas kristálytükörbe. Idegennek látta magát, pedig rajta nem volt álarc. A fekete ruhában és hozzá a fekete kalapban szembetűnő volt a sápadtsága. A szeme körül a sötét karikák
maszkszerűvé tették a teljesen mozdulatlan arcot. Az emberek, még a facér férfiak is, ösztönösen elhúzódtak tőle. Azok is, akik magányos nőkre vadásztak az álarc védőpajzsa alatt.
  A lány nem tudta, hogy tulajdonképpen miért is van itt. Az érzékei küldte információk néha elakadtak a hosszú, labilis idegpályán, nem jutottak el az összerendező tudatig. Szétfolytak a megérzései, mint a föld repedéseiben a víz. Bárki kérdezte volna tőle, hogy miért jött éppen ide, annyit tudott volna válaszolni:
   - Csak. Kellett.

   Éjfél felé por és verítékszag töltötte meg a termet. A táncolók szünetet sem tartva ropták, és ügyet sem vetettek egy későn érkező furcsa figurára.

   A hatalmas tükörben megjelent egy fekete köpenyes, fekete kalapos maskara, a fejfedőjét mélyen a szemébe húzva hordta. Sokáig állt a bejáratnál, látszott, hogy keres valakit a sokaságban. Aztán egyenesen a lány felé indult. Az asztalnál kicsit komikusan meghajolt, mintegy köszönésképpen.

    - Leülhetek? - kérdezte szinte suttogva, de lány a nagy zsivajban is remekül hallotta.

    - Tessék.

    A sötét alak leült. Letette maga mellé a kezében tartott, furcsa szerszámot, a maskara kellékét, egy jókora, kifent kaszát.

    - Pezsgőt? - kérdezte a lány.

    - Nem, köszönöm - súgta a fekete alak -, nem azért jöttem.

    - Jó a jelmeze.

     Az idegen felnevetett.

     - Nincs jelmezem. Ez én magam vagyok.

     Megemelte a kalapját, elővillant a fehér koponyacsontja.

     - Mi csak ketten vagyunk itt álarc nélkül.

   A lány kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a férfinak tűnő alakot. Az széthúzta mellén a fekete köpenyt. A bordacsontok ketrecében verdesett egy szokatlanul nagy, piros húsdarab. A szívó-pumpáló hang felerősödött, szinte elnyomta a bálozók zaját. A lány, ahogy a kezét hozzáérintette, nedves meleget érzett, a szív pedig kissé visszahúzódott, mint egy mimóza vagy mint egy meghorzsolt lélek. A férfi összefogta magán a köpenyt, a dobogás is elcsendesedett.

     - Elhiszi már, hogy én én vagyok? A végsőkig lecsupaszított valóság? Én nem keltek magában hiú reményeket, de nem is hagyom el soha. Ez nem alkalmi, kis kaland, ez örökre szól.

    - Szerelem?

    - Nevezze annak. Vagy szövetségnek. Vagy bármi másnak, aminek csak akarja. Csak magán múlik, hogy minek fogja fel. És hogy elfogadja-e egyáltalán.
    A lány maszkszerű arca most először megmozdult. A bordák mögötti, élő hús érintése még mindig az ujjaiban bizsergett. Az érzés megindult felfelé, lefelé, vitte a lassan felforrósodó véráram, és betöltötte az egész testét.
    - Szerelmem - mondta végül lázpirosra gyúlt arccal a férfinak. - Régóta vártalak.
   A férfi felállt, kezét nyújtotta a lánynak, felsegítette. Majd karonfogva, lassú méltósággal hagyták el a báltermet. Senki sem ismerte fel őket, pedig álarcuk sem volt.