A rab hegedűs

Az embereknek kívántál utat
mutatni fáklyáddal és feltárni
az ablakon túli, égi szépet,
most mégis te vagy az,
aki leláncolt szavával,
kötéllel nyakában, a mélyből
kiáltozva kérné a segítséget,
amióta meg vakmerően a királyok
és császárok táltos paripáját ülted.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Fölfedezni óhajtottad a világot
néhány elszánt társsal és sok tündöklő
csodával, hisz’ őszinte gyermek voltál –  
amíg a többi lovag dőzsölt, henyélt,
te lantot pengettél s könyvet lapoztál,
de az összes húrt és sárga papírlapot
már réges-régen kopottra nyűtted.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Hitted, hogy daloddal a többiek szívéből
legalább egy apró, tüzes darabot nyersz,
de celládban azóta is egyforma,
suttogó fekete nappalokra kelsz,
és azt sem tudod már, elítéltek-e,
vagy tiltott kocsmanótáiddal
pokolra önmagadat küldted.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Felemelted volna a porból játékoddal
a senyvedő és reményvesztett népet;
bűvös akarattal nyitottad volna fel
a szemeket ahelyett, hogy te is inkább
megcsináltad volna önzőn szerencsédet,
jutalomból mégis odavetettek koncként
a vad hollóknak s a dölyfös keselyűknek.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Sem céhmester, sem nemes vitéz, de még
kalandor és vándordeák sem lettél igazán,
csak hagytad, hogy méltó kivégzés
helyett csavargóként lógassanak fel
a zord Feledés kiégett lámpavasán,
így azóta ábrándos kísértetként
követi tekinteted már csak a mit
sem sejtő, vidám járókelőket.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Inkább kellett a világnak
mindenféle figyelmet s rangot
kolduló olcsó, bazári komédiás,
mégis te vagy a bohóc, jobbágy,
szolga, akin már rongyként lóg
csak a kegyelemből adott libériás,
zubbonyod pedig, mint csörgőkígyó
fojtogat, már oly feszes és szűk lett.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Annyit harcoltál, hogy a bölcs
és fürge szeleket a Föld minden
sarkából végre vitorládba fogjad;
fejedet akkor is felszegted, hogyha
a csábító vihardémonok reszkető,
rideg hullámsírba nyomtak,
vagy szigorú rostájukkal
a mindenhatót játszó sorsistenek
és létbírák azonnal kiszűrtek.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Nem muzsikálsz többé már
másnak csupán az egereknek
és a lemálló börtönfalaknak;
néha van csak, hogy tornyod
mellett a prágai polgárok
kíváncsiskodva elhaladnak,
amíg idebent a gúnyos
Némaság és a pribékek
szitkát kell, hogy tűrjed.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Magányod könnyezve vádol,
hogy amíg meddő daccal
ezt a sok ponyvaregényt
és hitvány eposzt megírtad,
te maradtál utolsónak hátra,
hogy ha már senki sem hallja
a zenét, te kapcsold le a villanyt,
miután remeteként morzsoltad
össze az ajándékul feléd
dobott koldus-esztendőket.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Kedves, óvó kéz nincs számodra sehol,
csupán a bűntudat nyúz s a Csönd ölel;
minden új nap feléd nyújtott,
üres ígéret-serleg, amíg sem
a Szabadság, sem a Halál nem keres
itt, e zugban és érted sohasem jön el,
akárhogy dörömbölsz, tombolsz,
vagy ajzanád fel szilajabb énekekre
sebzett szarvasként vergődő erődet.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2024-07-24 16:05:42
Utolsó módosítás ideje: 2024-07-24 16:05:42