Ki a győztes?

Publius Cornélius Scipio, a zámai győző,
akit a szenátus, örök hálája jeléül,
az Africanus névvel ékített,
kettőezer-kétszázhat évvel ezelőtt,*
diadalmenetben vonult végig a Forum Romanumon.
A légiók napokig fényezték a jelvényeiket,
melyeket évekig Hispánia szele koptatott,
és a sivatagok napja égetett.
Csillogtak az ezüst madarak,
sasok, héják, keselyük, karvalyok.
A hadifoglyok, friss rabszolgasereg, láncai csörögtek,
s előttük menetelt száz arisztokratacsemete,
a béke záloga, a száz karthágói túsz.
Ott tolongott Róma apraja-nagyja, feledve,
hogy tizenhét évig rettegett.
Lelkesen csápolt és gúnyolódott,
ujjongott, ünnepelt,
–mert hát a plebs, ilyenkor ünnepel s ujjong–
a döglött oroszlánba bátran belerúg a balga.
Azt hiszi, így eltörölheti
a gyávasága szégyenét, kudarca bélyegét,
mert íme, a bizonyság:
Nem csak a lélek, a sokaság is tehet csodát!
Átkelhetett az Alpokon az a kis félszemű veszett,
és megnyerhetett akárhány csatát,
egy rómainál különb nem lehet.
A szürke középszerűség
előbb-utóbb mindig megfojtja a zsenit.

A Capitólium tövében, ünnepi tógába bújva,
pofájukon önelégült mosollyal,
álltak és vártak a szenátorok.
Most már ő is feledték,
hogy Scipiónak minden tettét,
csak bírálták, gáncsolták, ellenezték.

Doboltak a légiók,
rázták a kardokat,
verték a pajzsokat.
mikor a vezér fejére felkerült a babér.

És elhangoztak a szokásos üres hablatyok:
Harangként kong a szó „örök…örök”
–ezt mindig szívesen böfögik a szónokok–
Örök Róma, s Róma virágozása,
örök most már a Béke,
a Pax Romána,
a hősök Dicsősége, és a Hála,
az Istenek,
na meg Karthágó új, igazságos határa.

Mert miénk az egyetlen Igazság,
nincs más „alternatíva”
-ilyenek a jó szavak–
nem érti meg, csak bólogat a plebs.
A Jelen ugyan olyan, amilyen,
de fényes a Jövő,
mindig csupán a múlt koszos.
Nem reklamál a
Trebia, Trasimeno, Canae
csatamezőin porló százezer halott.

Míg nyelveltek a talpnyalók,
és fuldokolva nyelték nyálukat
–gyorsan akartak mondani sokat–
irigységtől vereslett a fejük–nagy volt a meleg–
piszkálta őket az egy gondolat:
a Scipiók már túlontúl nagyok.
Kevesellték a hadisarcot egyesek,
A tízezer ezüst talentumot,
sokallták az ötven évet,
amit Scipio a fizetésre megszabott,
s a tíz hajót, mint pun hajóhadat,
és Porcius Cato is fogalmazgatta már magában,
azt az elhíresült mondatot:
„Ceterum censeo… Ceterum censeo
Karthaginem esse delendam.”

Mit tettek eközben Karthágóban a punok?

Ők sürgősen és ádázul egymásnak estek,
mind felelőst és bűnbakot kerestek.
No nem a nép.
A nagytanács, a két suffet, a bírói testület,
a nagyhatalmú klánok,
s a Barkidák, a Zámánál vesztesek,
s mind, mind találtak is, persze csak másban,
egyik sem saját magában,
mert hát a bajnak, sárnak és a kárnak,
soha sehol gazdája az nincsen.

Hogy Rómának pontosan fizessék
a tízezer talentumot
–264 tonna ezüst–
a népnek az adót azonnal megemelték,
merthogy a nemesek Karthágóban is adómentesek,
de más padlásán szívesen söpörnek.
Ha baj van, nem nyúlnak zsebükbe
sosem a gazdagok.

Csakhogy a tejbe légy esett.
A kis félszemű a nép közé vegyült,
a piacokon bírált, ágált és agitált,
adócsökkentést követelt.
Morgolódott az arisztokrácia:
Piha!
Nem utcára való dolog a politika!

De hát a nép imádta, meg a hadsereg,
s a népszavazáson Ő lett az egyik suffet.
Katona volt.
Döntött, parancsolt, intézkedett,
lecserélte a gyepes véneket.
Felszámolta a korrupciót,
s kiderült, tényleg felesleges volt emelni az adót.
Láss világ, csodát!
Rómának játszva fizették ki az évi porciót.

A „felső hányezer” panaszra Rómába rohant.
Egy kis túszlátogatásra,
mószerolásra, hétköznapi könnyed hazaárulásra,
ami Rómának persze tetszett,
s a fegyvertelen Karthágóba,
új követelésekkel, s egy kisebb hadsereggel
–mindössze néhány légió-
az új suffet fejéért követséget menesztett,
így annak szökni kellett.

Mi volt még hátra?

Tizenkét év. Száműzetés, menekülés,
csalódások, újabb és újabb tervek.
Végül az öngyilkosság,
Mert a földön már nem talált helyet,
ahol nem Róma volt az úr.

Liternumban is fellobogott egy halotti máglya,
ahová, hamis vádakkal a fején,
csalódottan, mellőzötten,
a nagy Scipio meghalni elvonult.

Néhány év múlva egy fogadott fiú,
szintén Scipio, és szintén Africanus,
–a szenátus mily fantáziadús–
a föld színéről végleg eltörölte Karthágót.
Nem maradt belőle csak üszök, hamu, korom
két méter vastagon.

Ki ejt ma könnyet Karthágóért?
Mit csodálunk meg a Forumon?
Néhány csonka oszlop, málló kőhalom.
Ki emlegeti a nagy Scipiót?
Vagy Porcius Catot?
Nem róluk neveztek el lovat,
se holmi hangyaport.

* A zámai csata i.e. 202 október 19-én volt. Ez az írás 2005-ben készült.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2021-01-17 12:13:39
Utolsó módosítás ideje: 2021-01-17 12:13:39