Üzenet az utókornak

...most, hogy az éveim ilyen gyorsan telnek
még több megélt évet kívánni szégyellek
magamnak, mert félek, ha egy kívánságom
eljut az Istenhez, valaha: meglátom,
ez lesz, s itt ragadok egyedül, félholtan,
addig se zavarni mennyben vagy pokolban,
hogy toll, tinta, versek, megsárgult kacatok
hallgathassák, ahogy sírok vagy kacagok
csak mert muszáj nekik, mellettem hevernek.
valahol, nem messze mást is ünnepelnek
halkan befolyik az utcáról a nóta.
senkinek sem nyitok ajtót napok óta,
vastag por takarja megkopott kilincsem,
bölcsőm, csókom, szülőm... még istenem sincsen.
koporsóm... lesz talán, ha meghalni hagynak,
akik nem engednek lenni jónak, nagynak,
talán leszek én is nyugodt valamikor,
majd az anyaföldben büszke, maroknyi por...

...sokak már régóta nem létezni vall’nak,
minden mosolyukkal a nemlétbe varrnak,
hol nem takar saját bizonytalanságom,
hisz a világtól csak magamat nem látom,
hát magamhoz veszem az elválás mérgét,
lehántom magamról a külvilág kérgét,
megmosom az arcom: víztükör-utánzat,
kínos álmosolyt, színlelt jókedvet áztat.
ittlétemnek vajon van-e célja, tétje,
megkopik miattam a világ sötétje
vagy árnyékom festi mélyebb feketére?
hogy vagyok, létezek, mondd, valamit ér-e...

...és én csak keresem kérdéseim mögött
azt, kit a teremtés e világhoz kötött,
aki jött naivan, bátran, önjelölten
meg nem látni magát sárban, víztükörben,
szabadságra vágyva – balgán, hisz köztudott:
az már csak annak kell, akinek nem jutott –,
és tudva: nem kellek... a legárvább árva,
csak vagyok, valahol, mindentől elzárva,
míg millió kérdés bentről fel nem éget
és érek – emberként – tragikusan véget...

...csak tudnám, hogy bennem ki öltött alakot,
s formál egyáltalán, mit nem a kint adott?
hisz a csendet, magányt tőlem megtagadják,
a holtnak legalább nyugalmát meghagyják,
nem az leszek, amit más láttatni akart,
ember, költő leszek, kit hús, bőr, vér takart,
s még többet fog érni majd a halott költő
ha elmossa nevét több száz emberöltő,
amikor majd végre rám nem emlékeznek,
síromra tévedésből virágot is tesznek,
az elfeledésből csak egy versem marad,
név nélkül szavalnak majd egy fűzfa alatt,
hol szerelmet vall’nak, s majd a bölcső felett,
amiben a gyermek hangosan felnevet,
felolvassák nevem és egy versem talán
egy mellettem nyugvó sírkő bús oldalán,
megkövezett testnél, amit sírba dobtak,
több leszek, talán még szeretni is fognak
nem lesz, aki szemét gyenge fényem sértse,
sem, ki árnyékomtól saját fényét féltse...

...nem csak álomképe leszek a világnak,
délibáb, kit élni, s majd meghalni látnak,
akkor majd rájösztök, hogy ki élt köz’tetek
rongyokban. selyembe már nem öltöztettek,
hiába csókoljátok körömtelen ujjbegyem,
s hordjátok ruhákon, bőrötökön jegyem,
álelismeréssel ha megkoronáztok:
a rámszáradt szennyet le már nem mossátok,
s élve kiásnátok a költőt, a zsenit,
feltámasztanátok a meghurcolt istenit,
csak azt találjátok, mit tőletek kaptam,
azt, ami a halál után megmaradtam,
keresztem ha lángok közé is vetitek,
a tűz értetek jön, egyszer megértitek,
lélekben ha egyszer végleg összezúztok,
húst a csontjaimra már hiába húztok,
töltitek ereim saját véretekkel,
életet ti sem válthattok életekkel,
és jóllehet, lelkem a sírba szállt velem,
az ország, hatalom, dicsőség nem. Ámen.


- József Attila emlékére -

2019. április 14., vasárnap
Szilágycseh






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2019-04-16 20:58:00
Utolsó módosítás ideje: 2019-04-16 20:58:00