Óda a magyar nyelvhez (Faludy György nyomán)



Most, hogy versenyben ér a nyelv erénye
-te jutsz eszembe Kazinczy szelleme
s színed, melyből nemzet(t) gond alól
először sírt a néped magyarul.
Arcod finnugor éle rég közömb’,
de sorsunk itt e röghöz még kötöz
s az örököd hordjuk teremtő hágón,
Istenhez hágón.

Magyar nyelv! Hétköznapokban ünneplőm,
kósza dühömben jussom és küldetőm,
te soha megelégedés bajnoka,
te próféták közt is legbátrabb csoda;
borúm, bércem, bíbor borom, míg iszom,
szavaid ős- tiszta mámorát síron
túl is szomjazom, hisz közöm hozzád társ,
eleven áldás.

Magyar szó! Múltból a jövendő álmom,
fajok cirkuszán mégis-morálom,
szárnya bezár,konflisom, vágy- batárom
és láz adás Aton, mit félnek ha lángol.
Van senkim sem, szeretőm, Krisztusom,
de Berzsenyiben teng az izmusom
s leírhat tétlenség tettemre tövén
s ez úri önkény.


Törhetsz reám érvekkel önző elvvel,
de én itt állok a Mikesi ékkel,
szleng szavakkal kancsíthatsz fő igába,
a Balassi strófák utamba állanak,
mint forrongó nyárelő utak
fölött illó bodza illat,
s egész lényemben szentül kárhozódál,
dús Magyarország!

Elhalt ősök, igévé szépül vének,
maholnap lásd: megkövült emlékek!
Őszök és puszták télen, századok
masíros éneke, vádasok
szájas mételye, nyelves honatyák,
ti igricek, önlények, harácsdák,
kiket átkoztak rég csillehalmokról
s lakkos asztagon.

Magasságok: piciny fűszálak élein lépvén Őrzők.
Mélységek: alattad a létra – benned a rettegést őrzöd.
Állapotok lefokozó vagonja,
gulág szigetek pokol-parola!
Költő szól- sorsom villanó torzó
s halkulj te Világ, halál te orzó
kedvünk foszlánya, rongyszőnyeg ég felé,
Teljesség felé.





Múlt ténye: történelmünk sarjúszála,
harcok, árulás és vércsókok árja.
Emlékhelyek, gazzal virágzsolozsmás
bamba-buján kurkászó szőrszálhasogatás,
s ti mellé rendelt satnya utódok,
mint ócska ripacs piperkőc ki tükörből
várja a jövendőt.

Rabok: szerények betört cserkelői,
ukázkodtok s nem féltek honfit ölni.
És ebbélik fekete serege,
határtiprók felbujtott fellege;
s ti korgó gyomrú igazságmondók,
tömlöcök mélyén gyors halált várók,
bam-bem-bim-bam: Budáról Világra szórt
vörös orgonaszó.

Jelentő mód: a zárvány megfeneklett
a honi barázdált agykérgekben.
Magán hangzó nyerészkedés: kalmár
alkotmánnyá sógorság súlyt talán?
Ki vagy? fülelsz hatvanad százada,
,,közösbe” gyűlt nemzet gyalázata,
vagy fenn hangunk, mi igazunt sorsunkba
haza fogadna?






S ti fő nevek, ti Nyugatos ércek,
ti Móriczi murikkal úri élcek,
ország-mentők, önkéntek és hitvárak,
megnőtt, majd porba csapongó java:
Hunyadik, Rákóczik és Báthoryak,
ó Bocskai! mikor forr ismét eggyé
szív szakad e szét?

Magyarok nyelve! ó irgalmak atyja,
vallások nyitja, tűnt szabadság hangja;
anya szó: áldón, leköpve s gyalázva,
oh ne gondolj mindig gondjával,
de mindig mindenütt tenni üdv érte!
Te vagy jellemünk isteni vértje,
Turáni átkunk turini leple,
szövetség kelyhe.

Magyar nyelv! A semmi ágán is Egy,
nyelvek tengerén legfényesb’ jéghegy,
olvadsz, szaporodsz, míg partra nem lelünk,
míg mélabú, düh s dac szorítja keblünk;
mézíz bortól hajdan nagy kedvünk,
fölrázzuk mi még isteni szellemünk
s bús férfi panasszal teremtőn adánk,
végső Számadást!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-06-09 17:36:15
Utolsó módosítás ideje: 2018-06-09 17:36:15