Óda

Az üveg alján lámpafény csillan,
Félrészegen nyög a pad alattam,
Mosolyog a tüdőrákom s csöndben tovább nő,
Nézi, ahogy ajkamra a szél lágy csókot sző.

A bús város kéjjel sóhajt és mozog
Mint ernyedt szerelmet kínáló utcalány,
Ki bár zsibbad, de fáradtan eljátssza,
Hogy a vágy tüze bágyadtan átjárja
S lelkében nem hagy semmiféle nyomot
Az osztályrészül rászabott sorstalanság.
A Hold kibontja aranyhaját végül
Melyet a Duna kék habján átfésül

S fénylő szőke fürtjeit csúf arcomba fújja,
A bor tompán repít egyre csak tovább
Miként száll álmában a bús asztronauta
A boldogság poros galaxisán át.

Mint szorongó gyermek ha enni kíván
Éhesen körmét rágja, s kezét tördeli már
Úgy érzi magát a magára hagyott lélek:
Színes vidám árnyak közt feketén-fehéren.

Lehetsz az életlen borotvapengém
Mellyel a világ felé segély kiáltok,-
Gondoltam, s minden egyes vérző sebet
Mit veled szerelmem, magamon ejtek
Elviselnék boldogan, csak érezném
Hogy szeretsz… De te csak a lábad lógatod
Álmomban némán mosolyra áll a szád
De ha látlak elfordulsz, s nem köszönsz rám.

Így tündökölünk mi a hideg sötétségben
Ha én Villon, te a Testamentumom
Kézen fogva a vágy kies képzeletében
Tőled örökre távol, mégis otthon.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-04-22 16:50:25
Utolsó módosítás ideje: 2017-04-22 16:50:25