Anya halott gyermeke után



még meg sem jöttél egyetlenem
apró kezed szívembe markolt,
magaddal rántottad a túlvilágra,
halódó hangod azt súgta, kiabálta:
Anyám,  Anyukácska!
Kicsim anya még nem mehet,
ahogy szorítom halott kis kezed
érzem mehetnék én is...

s tudd kisgyerek
az anya most mindent elfeled, mert fáradt
de máris ered utánad és indul és fut és rohan, száguld
az elme meglágyul a szív oly tépelődőn szeret
hogy örökké veled, tombol az értelem
miért vele s veled íly zord az êlet,
most kezdődnek a lázas éjjek,  jelenések
téves képzetek, álmatlan gyilkos hajnalok,
verejtékben úszó nappalok, fajdalomtól
csatakos lélek, örökké tartó ezer évek,
mígnem elégnek szemeinkben a fények,
a kishitű reménynek zászlaját milliószor letépi az élet,
magunkat ítéljük kevésnek, már az a nap jöjjön el
mikor már el többet nem viselsz,
kiömlő tenger a bánat, önmagát újra magyarázza...
de csitt, elég már!
fáradt cselédek, leülünk magányunk estebédjéhez,
s könny áztatta kenyerünk már nem kell a nyelésnek,
a kevésnek mit Isten ád,
Önmagát...


(Íródott a Szeplőtelen Fogantatás ünnepének napján.)





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-12-09 10:17:12
Utolsó módosítás ideje: 2013-12-09 10:17:12