Turkáló
Az álarcok bálákban henyélnek szanaszét.
Ma én is ott vagyok a turkálóban:
Hol ruháktól az ember már képtelen más lenni.
Mélyre tusolt tabu:
Pedig mindenki önmagát keresi.
S másért fizet a kasszáknál.
A ruhák már nem elégítenek ki.
Hiányos darabokban szinte meztelen bóklászunk.
Bál lesz talán?
Magam is fogok egyet, s befőttes-gumival magamra rögzítem.
Próbálom.
De nem illeszkedik álarcom.
Ismét arc nélkül, homályosan hazafelé kóválygom.
Szitakötők mindenütt.
Egy épp a lábaim előtt hever.
S csak homályosan látom, ahogy szárnyaival verdes: Gyerekkorom kaleidoszkópjára emlékeztet.
Érzem a halálát.
De nem látom…
Nem.
S már magam meztelenségét sem.
Érzem a ’ halálom ’ a holnapi turkáló-bálon.
Hol színes a kínálat nagyon…
De az elvárások küszöbe túl magas, hogy átlépjem.
S nem is akarom…
Hogy állítsak be úgy, hogy én önmagam arctalanságát választom?
S mondjam azt, hogy valójában ilyen mindenki legbelül? Kapaszkodom.
Kapaszkodnám.
De kifolynak az álarcok…
Az ujjaim közül.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2013-08-19 21:45:33
Utolsó módosítás ideje: 2013-08-19 21:45:33
