Pessoa-komód 2

(egy régi rekesz)


a Kőgalambok

Lisszabon egén e szürke kőgalambok
kavicsot piszkítanak Álvaro fejére
Mesterem nyájőrző farkasokat alkot
pálcája-tört mágusom suttogja Vége

ma sem írok habzó  országmentő verset
és nem használok antik mohás szavakat
nézem csupán a rézsútos esőcseppet
és olvadó hajót a horizont alatt

elhervadtak az Adónisz-kerti rózsák
lehullott Ricardo Lídiája maszkja
hülyéknek adhatnék egy-két angol órát
hogy ne legyek mégsem lézengő mihaszna

de  matatnak bennem szorgos hajóácsok
egy benyílóban bukott vén király vagyok
az egymásba-font Kálváriák kalácsok
és helyettem sem viszi más  a Mondatot
 
a Ketrec

óriás napelem
érzékeim kihajtogatva
és egyre csak szívnám magamba
ami történne velem
de
minden ketrec ketrecbe nyílik
a tágabb szűkebbe ring át
és észre sem veszem ha rám hegesztik
az utolsó kalitkát

a Bomba

a tűzszerész Idő
benyúl az alkony hóna alá
és hatástalanítja a nappalt
ami volt már nem ketyeg
Isten csillagokat szór
vaktöltényeket

a Drót

dolgaink túlrendezettek
lelkünk fölsodort szögesdrótköteg
ezért csodáljuk a víz-gyalulta lapos követ
melyet úgy épít a változás
hogy lecsiszol róla minden fölösleget
 
a Kíváncsiság

Mindenség fonákja éji égbolt
hiába rágják csillagok
nincsen rés sehol hogy megláthatnánk
mi van Odafönt

egyetlen levél-e az Erdő
vagy számtalan más Tér és Idő csüng
Isten rügyező sétabotján

marad a kíváncsiság
mely végül magába-omlik
majd újból épül s beomlik ismét
termése épp a mag hiánya
s szomjúságra szomjúságot iszik

mert mi elejétől fogva
bízunk valakiben ám tartalékként
a sorsunkból még kilátszó utolsó hegytetőn
ott lapul a remény orvlövésze

a Pont

az Út csak bennem létezik
ujjbögyöm horizont
amit megérintek maga a Végtelen
s átborzong belém

egyetlen pont között
a legnagyobb távolság vagyok
felhő mely itatósként
fölszívja a mezőt

aortám elszáradt galaxis-ág
jövőm teremtés-előtti
tolvajkulcs terve csak

e móló hajtincse a tenger
érzékeny szemébe lóg
akár emlékek láncai
egy mérhetetlen kútba

a Hajóhíd

homlokod mögé rejtetted
az Ismeretlen hátára
tetovált térképeket
s minden pislogással
tovább zártad a fiókokat

egész gyűjteményed volt már
elrejtett lehetőségekből
de csupán a vegyesboltig jutottál
horizontod elárvult biciklinyom

és akkor Álvaro ódákat ácsolt hajóvá
mindennapi reménytelenséged
kockákká sajtolta (legyen útravalód)
és kilökött e kék zománcú lavór közepére

a háttér pontos-szövésű felhőkalligráfia
ezüst labirintus be kell járnod hogy visszatalálj
a hajóhídra

a Halpiac

van lakásom
lépcsőházam kapum utcám városom
de fényben is úgy mozgok akár a föld alatt
WANTED
üvöltik amerre járok szobákra szögezett házfalak

mondják
szemüveges kopott mindig-kalapban-alak
pedig a nyugalom alatt célokat gyalul a dac
bennem távoli óceánok sós-szagú csokra
s minden kikötő mögött versek nyüzsögnek
akár a halpiac
minden mólón ugyanaz a kendő vagyok mely nekem integet
tolvajként megfutok vagy kincsekkel megrakodva érkezek

nem tudja senki sem








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Fernando Pessoa kőgalambjai (Budapest, 2009)
Kiadó: alkoTÓház (2009)
Feltöltés ideje: 2012-04-20 09:59:47
Utolsó módosítás ideje: 2012-04-21 22:00:20