Míg szusszanok

                                        " bizony , hagyjuk elmenni őket ,
                                        a szeretetlen szeretőket . "
                                                                (Ladányi Mihály)

Ha összeszedem egyszer
    dolgaim,     a belémrekedt     foltjaim,


meglehet, valami sáros üregben
majd meglelek mindent. És nem lelem
magam. Nehéz lenyeldesni néha a külvilágot,
mert sok nehézkes sóhaj maradt,
megkövült vendégek, és olyankor
nyelvemen más sincs, csak sóhaj és este-must,
hát a pókhálós bordák közt kéne keresnem
egy-egy szaggatott emléket,
hogy lecsitítsam. Lehet, belémveszek,
ha győz az emlék, de lehet, kialszom magamból,
mint öblítve szennyeim,     ahogy lefordulnak
    és én csak hagyom;     kialszom és mind kieresztem,
mind, mi folyton felvonulgat,
mind, mi visszaköszönget,
ha napon fekszem egy másnapon.
    Az a szőke mosoly is – az is előmászik.
Ismerem és egyre jobban, ilyet egy
pivókba örvénylett éjszakán csapott elém
a helyzet. Egy szőke mosoly, együgyű délibáb,
amolyan     félrehívó,    szabadító,
    meg a derék, amit megtöröltem,     két térd a fűben,
a miniruha jut eszembe,     privát szederbálom,
de egy ez, és csak ugyanúgy merül belém,
mint barnák, vörösek, feketék, az eddigiek,
az eddigiek, akikkel rossz lett egyedül kelnem –
na igen, velük-egyedül.
Felemásan élhetünk csak, ezért lett, hogy gyakran
én velük fekszem és nélkülük.


Most ez is ilyen maszlag a fejemben, idegemben,
itt szőkén vonulgat és közben messze is él,
eszembe jut egy fiúval,
meg civódás, játékszabályok,
de, a szentségit, hogy hogy zajlott, hogy ültek, hogy mondták,
mégis felejtem, egyre felejtem,
és hiába sejtem, lassan meg se fejtem,
mi voltunk-e ők.


És csak
találgatom fodrait, rosszkislány-vonásait,
és ha elvisz a hév, úgy hajszolom türelmetlen,
hogy minden arcával feleselnék.
Kicsit kaparásznám az emléket,     nincs más,
    és gyakran utánanyúlok,
ha ugyanúgy is merül belém, mint
az eddigiek – erről fecsegnem kell,
úgy tűnik, és követnem, bódék közt lesnem,
mert ez volt az egy, mely túl korán tovatűnt.


A céljuk elérik a többiek, mert küldenek
helyükre újat, ha céljuk ez,
és én végigvezeklem vele ugyanúgy
pár rossz percem – és egyszer megágyaznak együtt,
együtt egy túladagban, kikért rendre vak lettem
és otthontalan.


Minek
láthat, aki kívül lát? Úgy látja, eltűnődöm.
És azt mondja, máshol járok. És milyen igaza lesz.
Talán kialszom végül, akik bennem utaznak;
zavarognak a kóbor, észsatírozó
töredékeik ekkor,
mindenfélét vallanak, és míg szusszanok,
pár helyes szót keresek az éterükben,
hátha továbbúsztatnak,
hogy túl az érkezőkön, a távozókon,
szembenézzek eggyel, aki végleges.
De míg nem érem el, tények nélkül maradok
és egy szőke mosoly jár még át, mi megválthatott; és
ha nem vigyázok, rámtelepszik. Én készülődöm
és dögmelegben egy sosemvolt ébredésért alszom el,
hogy értem jöjjön tánccal és arany zuhanással,
és jól tudom, hogy amíg ébredésem várom,
rá kell jönni, ennyi volt és ki hibázott,
és addig talán a csóró kis nem várt vágy
    és az álom
    a gyep felett
összegabalyodva útra kel.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-10-17 16:03:39
Utolsó módosítás ideje: 2011-10-17 16:03:39