Verssel vesződő


A költő ül a nagymosás után,
-haragos habokkal csatázott –
a rádióból régi slágerek
fodroznak, mint a
jókedv sallangjai.
Nem az emberiségre,
nem a hazára gondol.

Dél van.
A félárbocon csüngő decemberi nap
épp, hogy belát a szobába:
a költő fejét látja,
amint az ágy szélén kucorog,
előredőlve,
mint gondolatának őre.

Görnyedt alakja a falra vetül,
akár a jövő.
Kint a kopasz fákról
csepeg a lé, olvadozik.
Az ágakon fennakad egy-egy párapamacs,
hogy tovatűnjön.


Verssel vesződik mindig,
estétől reggelig.
Ilyenkor rögzül a kín, amely
cikázni vágyik a testben,
véglegesül a pillanat, ahogy
a lélek vakuja villan.

Ilyenkor csillapíthatatlan,
mint a gyűlölet és a gyötrelem,
védtelen, akár a szívbéli jókedv,
amely nem fér meg a kegyetlenséggel,
és rádöbben,
hogy holnap lesz élete
hátralévő részének első napja.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-02-16 07:27:10
Utolsó módosítás ideje: 2011-02-16 07:27:10