Fülike és a halál - utolsó jelenetek

Néhány nappal később azt mondták,
Jó gazdi voltam.
Csak arra emlékszem, mennyire profán volt a vége.
Gyertyákat akartam gyújtani.
William Walton A pacsirta felemelkedését akartam hallgatni,
hogy Nigel Kennedy és a hegedűje
legyen az utolsó, amit hallasz itt.
Nem jött össze.
A szobában szétdobáltak mindent,
az orvosi táska nyitva –
mint egy szörnyekkel megpakolt, kitárt szekrény
injekciós tűk becsomagolva, a leleteid kiteregetve az asztalon..
Kupleráj volt. Rosszul voltam tőle.
A nővér, aki az éjszakás doktornővel jött,
férfiasan nagydarab volt és kedvetlen.
Ki kellett tölteni valami hülye papírt, hogy nem voltál
veszett és nem haraptál meg senkit az elmúlt két hétben.
Miután visszahoztalak a szomszédból
- elbúcsúztak tőled, még kiszaladtál a lépcsőházba is -
steril, hideg, fehér volt a nappali
mintha fertőtlenítették volna a levegőt is,
pedig az energiatakarékos izzó fénye
mindig ilyen a nagylámpában.
Az ügyeletes doktornő asszisztense
volt a türelmetlen halál apródja, részvét nélkül
toporgott, meló van, csináljuk már.
Dani kiment a másodiknál. Azt hitték,
gyáva leszek, ott hagylak, mondták,
nem szép látvány és lehet, hogy a szívedbe
kell szúrni. Arra gondoltam, hát legyen
és majd csukva tartom a szemem.
Szerencse, igaz?  Elvittelek arra a második,
már értelmetlen vérvizsgálatra – mindketten tudtuk-
így a mancsodon még nem nőtt vissza a szőr egy kis helyen.
Végül oda adták az utolsó adagot.
Ott ültem a pokrócon, két kezem között
feküdtél, csak simogattalak és nem tudom,
mit hajtogattam már.
Talán azt, hogy minden rendben lesz.
Aztán azt mondta a doktornő:
“Megállt a szíve.”
Ennyi? Nem tudom mit vártam.
Azok a hülyék pedig elővettek egy szemeteszsákot
és azt hitték, beleteszlek. Hát nem.
Kikísértem őket a lépcsőházba és azt mondták
Viszlát. Tudtam válaszolni: Viszlát.
Aztán betetettelek a kis utazódobozodba
és mécsest gyújtottam.
Ha Danit nem kellett volna vigasztalni,
ott virrasztok melletted egész hajnalban.
Így viszont felváltva bőgtünk és nem lehettem ott melletted.
Ott kellett volna ülni a hideg parkettán az előszobában,
amíg kihűl a tested. Imádkozni. Vagy üvölteni.
Másnap, mikor jött a hamvasztós fickó érted,
talán 15 percem volt veled munka után.
Ültem a földön, és néztelek. Bőgtem.
Ugyanígy sírtam 12 éve, mikor a szőnyegen életet adtál
Éppen az x-edik kismacskának és ott lehettem.
Most (is) gyönyörű voltál, nyugodt szfinx. Megdermedt szeretet.
Levittelek az autóhoz, a kombi hátuljába mikor betettelek
téged a kosárral, éreztem a dögszagot.
Rosszabb volt, mint a diagnózis.
Még hajnalban levágtam egy tincset a hajamból
és a mancsodra kötöttem egy kék szalaggal.
El kellett égetnem egy darabot magamból.
A  plüss kiskutya, amit még Kingától
loptál el az éjjeliszekrényről, ő is veled ment.
Utoljára megsimogattalak. Jó utat.
Aztán elvittek. Másnap – a sors tréfája
- már fehér porcelánban – végre megnézted
a munkahelyem. Az asztalon ültél.
Meg is írtam a főnökömnek,
Végül itt járt a cirmos.
Nem teszem fel többé a kérdést esténként
vacsoraidőben: mit kap a cica?
16 és fél évet.
Tudod, pocak, lehet, hogy baromság volt a hamvasztás.
De kint már hideg van, hó, a redőnyszaggató szél is fúj
Te pedig BENT vagy velünk. Remélem, nem haragszol,
amiért lefújtam a randit a kukacokkal és nem lesz belőled virág.
Jobban is megrendezhettük volna azt a jelenetet?
Nem tudom. Elvileg kiengedtelek a testedből.
Gyakorlatilag beengedtelek.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-12-16 14:54:58
Utolsó módosítás ideje: 2010-12-16 14:54:58