Szelíd szomorúságok
hegyorma hord
tágul a völgy
holt idők fényein
s emésztő mélybe hull
már a napkorong
álomragyogás csak
reményeim
Bekopog anyám
simogató kézzel
hozza a világ
átszűrt melegét
fáradt ujjai közt
kicsordult vésszel
tudja ennyi öröm
nekem elég
ha újra láthatom
hogy lángra kapjak
naprafordulttól
könnyként felajzó
felhő árnya
és belehaljak közben
mint sose volt
kései harangszó
a korai
szomorúságba
