Bánhegyesy Tünde : Reményke balladája



 
2856 szerző 40067 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Demény Péter
  Egy fehér papírlap
Új maradandokkok

Francesco de Orellana: én oda fel nem megyek
Molnár Attila: Tibitebitangó (jav.)
Tamási József: jelolvasás
Francesco de Orellana: két lábbal ülök a szélén (áramvonalasított verzió)
Karaffa Gyula: Korán
Tamási József: error
Bátai Tibor: egy-ügyű sorok [három tételben ugyanarról]
Türjei Zoltán: Bőrön belül
Ur Attila: Szekér
Szakállas Zsolt: Vadhajtás
FRISS FÓRUMOK

Zima István 46 napja
Ötvös Németh Edit 46 napja
Metz Olga Sára 46 napja
DOKK_FAQ 46 napja
Mórotz Krisztina 46 napja
Nagyító 46 napja
Veres Mária 47 napja
Bak Rita 47 napja
Ur Attila 47 napja
Farkas György 47 napja
Konta Ildikó 47 napja
Tamási József 47 napja
Szilasi Katalin 47 napja
Szakállas Zsolt 47 napja
Bátai Tibor 47 napja
Kránicz Szilvia 47 napja
Türjei Zoltán 48 napja
Skaliczki Péter Nimród 48 napja
Pataki Lili 48 napja
Pintér Ferenc 48 napja
FRISS NAPLÓK

 A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS 46 napja
Hetedíziglen 46 napja
Macska 47 napja
ELKÉPZELHETŐ 47 napja
Etzel Mark Bartfelder 47 napja
Metz-Művek 47 napja
négysorosok 48 napja
Minimal Planet 48 napja
az univerzum szélén 52 napja
Játék backstage 52 napja
Vezsenyi Ildikó Naplója 53 napja
Vendég 55 napja
útinapló 55 napja
Ötvös Németh Edit naplója 56 napja
Conquistadores 57 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK

Bánhegyesy Tünde
Reményke balladája

Hétfőn délben, napsütésben,              
bágyadt őszi verőfényben                  
kisietett, ki, a sáros,                            
díszes, fülledt és virágos                    
kertbe, a temetőkertbe                        
halványarcú szép Reményke                
(tizenöt tavaszt megérte),                    
a kopjafát átölelte.                              
Szomorúan csengett hangja:              
-  Apu, apa, édesapa...      
-  Hát eljöttél, kis virágom,              
szép Reményke, kicsi lányom?
Nem takar a hant előlem,
jó, hogy itt állsz már mellettem.            
-  Apu, mondd, ez lehetetlen,    
te most itt vagy, tested ott lenn...        
-  Röpke lángom még lobogó,            
lepke-lelkem is szállongó,                    
lebegek a köztes létben,                      
elmúltam, de nem egészen,                  
élek tán, de már meghaltam,              
nem, nem vagyok halhatatlan,            
az átjárón visszatérek,                        
új életet nem remélek.                        
Míg gyertyám takaréklángon,            
lézengek még e világon,                    
most mindenek fölött vagyok,            
nemsokára fölolvadok,                        
időm kevés, kihasználom,                  
látni vágytalak, virágom...    

Kedden, sűrű ködfüggönyben,
átlátszatlan köpönyegben
kisietett, ki, az álmos,
párás, nyirkos és homályos
kertbe, a temetőkertbe
halványarcú szép Reményke                
(tizenöt tavaszt megérte),                    
a kopjafát átölelte:
-  Apa, apám, édesapám,
hogyha hallasz, szóljál hozzám!
-  Megjöttél már, kis virágom,
szép Reményke, kicsi lányom?
-  Apám, szörnyű kétség gyötör,  
bánat emészt, gond felőröl:  
mért kellett ennek így lenni,
mit lehetett volna tenni,
hogy megőrizd önmagadat?
visszagörgetném a falat
ami elzár mindörökre,
beleprésel a zord ködbe!
-  Ne hibáztass senkit, lányom,
törvényszerű a halálom,
hatalmas erők munkáltak,
a gonosszal paroláztak,
hidd el, igazán küzdöttem,                        
nem adtam fel olyan könnyen,                                        
a kórral ádázul csatáztam,
mit lehetett, megpróbáltam,
fogyatkozó erőm elszállt
lassan verő szívem megállt...

Szerdán, szélben, nagy viharban
támadt erős forgatagban                          
kisietett, ki, a tépett,                                  
rongyos, szakadt, csenevész lett                
kertbe, a temetőkertbe                              
halványarcú szép Reményke                    
(tizenöt tavaszt megérte),                          
a kopjafát átölelte.                                    
Vágyakozva csengett hangja:                    
-  Apu, apa, édesapa...                            
-  Vártalak már, kis virágom,                  
szép Reményke, kicsi lányom!                  
-  Miért kínoz úgy halálod?                    
Gyógyíthatatlan hiányod,                        
szívemben mély üreg tátong,                    
árva testem  fázik, borzong,                    
kitöltetlen, értelmetlen                            
lett gyermeki, szelíd lelkem.                    
Érted kiáltnak a tárgyak,                        
ők is mind –mind hazavárnak.                
Lépteid zaját még hallom,                        
csökönyösen azt akarom,                        
hogy a csengő jel-szavára,                      
akaratom parancsára                              
az ajtón frissen belépjél,                          
tenyerembe kiflit tegyél,                          
barackot nyomjál fejemre,                      
kezedet nyújtsad nevetve...                      
Igy állnánk még, kéz a kézben,              
boldogan, mint nem oly régen...          

Csütörtökön: ónos eső,  
csapzott tájat permetező.                        
Mégis siet, ki, a fázós,
ázott, hanyatló romváros-
kertbe, a temetőkertbe                              
halványarcú szép Reményke                    
(tizenöt tavaszt megérte),                          
a kopjafát átölelte.                                    
-  Apa, apám, édesapám,  
beszélj velem, szóljál hozzám!
-  Újra itt vagy, kis virágom,
szép Reményke, kicsi lányom!
Arcod sűrű eső mossa,
szoknyádat a szél kapdossa...                                              
-  De jó volna haza menni,
terített asztalhoz ülni    
és majd este, lámpafénynél,
én hallgatnám s te mesélnél.
Mondanál igaz meséket,
miket regél a természet,
mesélnél a kék bolygóról
és a Napról, tűzgolyóról,  
hogy pályáján a planétát    
milyen erők húzzák-vonják,
hogy a csillagok halandók,
parányok az elektronok,
és a percek gyorsan telnek,
év-gyöngyszemek leperegnek,
hogy a szférák lágy zenéje
néha lehallszik a térre...

Pénteken csattogó fagy volt,
fűre, fára mintát rajzolt,                      
jégvirágot, kristálycsipkét                  
szedi lábát, aprókat lép                      
a kertbe’, temetőkertbe’
halványarcú szép Reményke                    
(tizenöt tavaszt megérte),                          
a kopjafát átölelte:
-  Apa, apám, édesapám,                  
mondjad, hogy még gondolsz reám!    
-  Minden gondom tiéd, lányom,      
szép Reményke, kis virágom!              
-  Ismerem a bölcseséged,                  
kit kérdezzek, ha nem téged?                
Megfeleltél száz kérdésre:                    
miért vagyunk, mi végre?                    
Hogyha úgyis el kell menni,                
minek kellett megszületni?                    
-  Minden felgyorsult mozgásban,
élet van a változásban,                          
semmi sem marad állandó,                    
még a csillag is halandó,                      
fölgyúl és majd kialuszik,                      
köddé válva szertefoszlik.                        
A virágzás és hervadás,                        
a születés és elmúlás                            
váltakozó sorozatán,                              
emberöltők hosszú során                      
nemzedékek katonái,                              
őseinknek unokái                                  
vagyunk, mint láncon a szemek,            
részei a Nagy Egésznek;                        
mégis egyek, egyediek,                          
megismételhetetlenek.                            
Életedet egyszer éled,                            
vigyázzad az örökséged!                        
Örökséget én is kaptam,                        
becsülettel továbbadtam,                      
néked, kedves kis virágom,                    
szép Reményke, kicsi lányom...  

Szombaton, remegő fényben,
ezer gyertya bűvkörében
kisietett, ki, a pompás
krizantémos sziromhullás
erdejében élő kertbe
halványarcú szép Reményke                    
(tizenöt tavaszt megérte),                          
a kopjafát átölelte:
-  A csillagok hűvösében
árnyak élednek a térben,
ébredj te is, édesapám,
érted gyújtom meg a gyertyám!
Itt vannak a szeretteink,        
tőről fakadt rokonaink,
a legdrágább édesanya,
keserűség minden napja!
-  Közel van és mégis távol,
szeme gyöngy, az arca fátyol,
sír a lelkem, mikor látom
galambszívű, kedves párom.
Lányom, támogasd anyádat,
ne eméssze úgy a bánat,  
törüld könnyét, enyhítsd gyászát,
borogassad mély fájdalmát,
fogd  kezén a kis húgodat,
emeld fel a homlokodat!
-  Apám, apám, édesapám,    
hogyan lesz most már ezután?  
Hogyan éljek? Mit kell tennem
ha már nem kíséred léptem?
-  Van szép, fiatal életed,
ez legyen a legfőbb kincsed,
őrizzed hát, ne herdáljad,
ne engedj a csábításnak!
Élet-halál tapasztalat
nagyon korán reád szakadt,
tizenöt tavaszt megértél,  
töprengő felnőtté lettél,
sérülékennyé vált lelked,
védőburkot kell viselned.
Próbálj a jelenben élni,
minden rosszat elfeledni,
életutad kapuinál,
bátran lépjél, ne habozzál!                                                                
Én majd onnan, fentről nézlek,
jelt is adok, te megérzed...
amíg te élsz, benned élek,
álmaidban visszatérek.

Vasárnap végig havazik,
a táj csöndbe burkolózik,
puha, fehér gyolcsruhát ölt
nyugodt méltósággal a föld.
Friss nyomot hagy az ösvényen,
a kertben, temetőkertben,
mégis csak jön, jön szegényke,
halványarcú szép Reményke
(tizenöt tavaszt megérte),
a kopjafát átölelte:
-  Apa, apám, édesapám,
ha még itt vagy, szóljál hozzám!
-  Gyönge vagyok, kicsi lányom,
szép Reményke, kis virágom.
Látod, gyertyám csonkig égett,
lassan megérem a véget...
-  Miért kéne úgy sietni?
Nem tudlak még elengedni!
-  Érzem már, hogy el kell mennem,
végtelenbe vágyik lelkem.
Nyugalmat akar a testem,
engedj végleg elpihennem...
Földanya, a gondoskodó,
minden fiát befogadó,
porhüvelyemet gyógyítja,
meleg hanttal betakarja,
lágy görönggyel elvegyíti,
szerte- széjjel teregeti.
Eggyé válok a Világgal,
bágyadt őszi napsugárral,
tovatűnő fellegekkel,
a hegyekkel, tengerekkel,
feloldódom majd a ködben,
ónos, szürke, bús esőkben,
ott leszek a lombhullásban,
lassú, csendes havazásban,
vándora leszek a szélnek,
fényfia a Mindenségnek.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-08-19 00:05:19
Utolsó módosítás ideje: 2010-08-19 00:05:19


Kedvenc versek

1 Burai Katalin: Virág-csokor-allegória
Mások kedvenc versei

2026-03-30 15:49 ŐK
2025-06-02 18:30 Jók
2024-05-30 08:23 l
2024-01-06 21:31 Sokadik
2023-07-15 16:45 Kosztolányi M. szerint
2023-07-10 12:57 Genovéva ajánlása
2022-10-13 10:07 lilis
2022-05-13 09:03 lili
2021-11-05 08:42 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2026-06-11 18:12   új fórumbejegyzés: Zima István
2026-06-11 18:10   Napló: A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS
2026-06-11 18:01   új fórumbejegyzés: Zima István
2026-06-11 17:43       ÚJ bírálandokk-VERS: Kási Ferenc/ Francesco Padló
2026-06-11 15:54   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit
2026-06-11 15:38   új fórumbejegyzés: Metz Olga Sára
2026-06-11 15:36   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit
2026-06-11 15:30   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit
2026-06-11 15:26   új fórumbejegyzés: Zima István
2026-06-11 15:18   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit