És az esõ esett… (hommage a Fernando Pessoa)



És az eső esett…
(hommage a Fernando Pessoa)

(0.)
(akinek fantáziája van – minek annak megszületnie?)

I.
Képzeld el: nincs az ég,
se madár, se fa, se föld,
se kert, se ház, és képzeld el:
te sem vagy.
Ha tökéletes, amint elképzeled;
már valóban nincs-e ég,
se madár, se fa, se föld,
se kert, se ház, és te sem
lennél, te sem?

II.
Mert mindenki költészetet csinál,
nekivág a dolgoknak, mert azt hiszi:
minden több, mint amennyi valójában,
s ha bárki tudná a valóság magában-
létét és a saját magáét úgyszintén,
talán bele sem kezdene, nem élne.
Az élet lényege – akár a színpad,
föllép rá valaki, és Valakivé képzeli magát,
úgy is játszik, akárha jelentése lenne,
megemelődik, hasonlattá lesz, és ez igen!
Elégedetten képzelt vállán veregeti magát, örül.

Ha megérkezem, tudom,
kabátom hova tegyem, és a kalapom.
Ha megérkezem, ismerős
fények, hangok fogadnak, és alakok,
azt is tudom majd, testemet hová
tegyem le, amikor megérkezem.

Hát nem mindegy,
ki miben látja meg a rendet?
Szépek vagyunk, mert halandók –
szimbólumaink vannak,
mert elhittük az időt – s ha egymás szemébe nézünk,
akárha tükörszobába zárnánk másik magunk –
s miközben megszületnünk kéne,
ősgyermekünknek ősszülői vagyunk,
és egyszer élünk, ha végtelen sokszor is.

III.
Hiányból is lehet építeni istent.
Az a hiány istene.
Tudásból a tudás istenét építheted.
Nem te építed.
Elfogadhatod s megélheted.

Negyvenedik napja esik.
Keresek hegytetőt, felfújható matracot, amin átvészelem.

Első napja esik.
Oly letört vagyok.
A front.
Öngyilkos leszek.
Elveszett kutyámért
kéne mennem a sintértelepre.
Elment.
Ítélet.
Mindennek van mögöttes jelentése.
Szeretem az emberiséget.
Föloldódnék benne,
mint egy mocskos folt a hatalmas vízben.
Reklámszöveg.
Az idő szomorú.
Azt jelenti: beborult, esőre hajlik.
Sírni kezd, mert az idő vigasztalan.
Isten nem arra van, hogy célt tűzzön eléd.
Isten nem határhelyzet.
Isten egyébként közös mű:
ő és nagyrészt te.
Miként a természet, ha észreveszed.
Senki nem kéri számon tőled,
miként töltöd ki azt a vázat.
Kérdések visszhangzavarában,
vagy az egyetlen válasz magányában
bölcsességünk ennyire szűkül: élni kell.
Közösségi élmény:
az itt-tartás félelmét megosztják veled,
mások úgy hívják: szaporodás;
pedig az egész genetika,
ha visszacsavarjuk, végül is,
úgyszólván egyre megy.
Hát persze, hogy tehetetlen az isten,
ha úgy szétspriccelt bennem s tibennetek.
Ha összeraknánk is az egészet,
tükör nem lenne,
csak heg hátán heg.
Tócsába szórt milliárd csepp.

És az eső esett.

IV.
Ha lélek van – öröklét van,
s akkor etikának is kell lennie.
Egymásba fonva éljük
másikba fogódzó énünket.
Sorsát adjuk annak,
kinek köze van hozzánk,
s mi vagyunk lélektana:
kivetített belseje, aki visszahat.
És tudjuk a szerelmet és a boldogságot,
amikor a belső kékség összekapaszkodik
a nagy felső kékséggel.
Szinte közöny, de legfensőbb szerelem.

V.
Két soha közé szorult mindig -
Miért nevetném ki életem?
Ki teljességre törekszik, nem
kerülheti el a végeket.

Fölém, ha bármi borul, még nem
Hívhatnám célomnak, egemnek,
Pusztán mert alulra kerültem.
Ha nem megy valami: élvezem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.