Betlehem felé

”miért vezettek végig ezen az úton,
Születésért vagy Halálért?”
/T.S. Eliot – A háromkirályok utazása/

Nehéz volt odamenet. Tudom, nehéz lehetett. Talán, mint az
az öt kilós zsák, amit jó nagyanyám rakott tele még anno
mindenféle kacattal, hogy vigyem le, dobjam ki,
természetesen a kukába, amin az a macska, melynek kivájták
a fél szemét, hogy jobban lásson, telente üldögélt.
Feltehetően a meleg vonzotta, amit az a kuka áraszt, ha rohad a szemét.

De nem is az útról van szó, sokkal inkább a látványról.
Mint annak a macskának a fél szeme, hogy segíts kérlek, látni akarok.
Igen így volt talán akkor is. Mint abban a kis zsidó faluban, minek a nevét
talán még most is úgy írják.

Nehéz volt odamenet. A hóban akadtam el néha, vittem a macskának azt a zsákot.
Jobb lett volna mondjuk egy jégkorcsolyát csatolni a lábamra,
s könnyedén, mint ahogy árva, tejfölszőke kislányok haja lebben a szélben,
úgy csúsztam volna én is egészen a kukáig, hol az a félszemű macska ült,
s várt engem a zsákkal, mint a télapót szokták, csak én nem őszülök,
a hasamra meg híznom kéne, ja és nincs olyan hosszú szakállam.
Na mindegy. Sosem lesz belőlem télapó. Csak egyszerű szemetes kihordó
maradok az én jó nagyanyámnál, aki engem az unokájának hív.

Szóval elértem a kukáig, ahol az a félszemű macska várt engem
éhes mosollyal a száján, hogy majd hozom a finom rothadó húst,
a megrágott csontokat, a penésztől fáradt kenyérvégeket
és az ondóillatú félig üres tejfölös dobozokat.
De várhatott. Én nem vittem semmit, csak néhány ócska kacatot.
Amit az én jó nagyanyám válogatott, aki mindig süti azt a bejglit, azért, hogy az ő unokája
és az ő férje, az én jó nagyapám jól lakjon néha.

S akkor láttam én a születést, a halált.
Nem ósdi angyalok vagy kis szárnyas ördögöcskék formájában,

hanem az az öt kilós zsák, amit jó nagyanyám adott nekem,
aki süti azt a bejglit minden karácsonykor, hogy az ő unokája és az ő férje, az én jó nagyapám jól lakjon néha,

a macska, kinek kivájták a fél szemét, hogy jobban lásson, aki várta azt a messiást, aki nem jött

és jómagam, aki vitte a zsákot, hogy a szemétben meg ne fulladjunk otthon.

Tehát így együtt, így láttam én a születést, a halált.
Láttam, hogy a születés csak egy zsák, melyben kacatok vannak.
Láttam azt, hogy a halál csak egy macska, melynek kivájták a félszemét, hogy jobban lásson.  
S láttam azt, hogy az élet csak egy a zsákot cipelő, árva, tejfölszőke kislány,
kinek a haja úgy lebben a szélben, mint ahogy én csúszok a jégen,
s kis rózsaszín selyem szalag van a hajára kötve.

Nehéz volt odamenet. De megtenném újra.
Csak hogy felfedezzem az útfélen elhagyott hajszálaimat,
s szalagot köthessek belőle az én jó nagyanyámnak, aki süti azt a bejglit az ő unokájának és az ő férjének, az én jó nagyapámnak.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.