NAPLÓK: wolferl Legutóbbi olvasó: 2026-06-13 01:34 Összes olvasás: 38241| 24. | [tulajdonos]: Blaszfém epitáfium | 2007-03-19 00:12 | Már nem emlékszem, egész pontosan mikor is lett obligát produkciója a vidéki kultúrházak költészet napi repertoárjának és mikor kezdett minden könyvhéten karavánszerű sor alakulni az öreg sátránál a Vörösmarty téren. Csupán annyit tudni, hogy egyszer csak ott termett, ősz oroszlánfrizurájával, jellegzetesen rekedt hangjával, elismételve századszor is, hogy cipőjében a talpa meztelen, mivel nem hord zoknit.
Felolvasóest a kisvárosi közkönyvtárban, összetolt székek, kerek üvegasztalon csokor virág vázában, ásványvizes palack három pohárral. Faludy gondterhelt arccal torkát köszörülgeti. A beszélgetés vezetője a város médiaragadozója, szabadidejében közepes verselő. Sötét bajsza alól kirebbennek az alkotó érdemei, cigarettahangú énekmondó mandolint penget, danolgatva hozzá zenésített költeményeket. Az egybegyűltek nagyját romantikus verseket rózsafüzérező asszonyságok alkotják, s hivalkodó ámulattal csüggnek a szerző szavain, megható szavalatokat remélve az alkony földre csorgó vöröséről. Hátrébb a könyvtár dolgozói, meg néhány záráskor bennrekedt csodálkozó diák, oldalt vidéki újságíró, a helyi lap eseményekről eseményekre házaló hírfelelőse. Makulátlan kultúrlények csöndes csoportja, a művelt és érzékeny embertípus kisvárosi változata. A költő utazásairól mesél, a hősi túlélés pillanatait megidéző verseket szaval, a rendezvény végeztével új kötetét osztogatja, melyet az igazgató tisztelettől révült arccal dedikáltat. Bókok, baráti hátveregetések, a családias csoportokra oszló tömeg kvaterkázva kotorászik az aprósüteményes tálakban, majd kisebb rajokra bomolva távozik.
Szégyen vagy sem: én csak most ismerkedtem meg teljes egészében a tavaly szeptemberben elhunyt agg költő híres önéletírásával. Még vagy tíz éve beleolvasgattam, de aztán letettem, későbbre tolva. Halottakról jót vagy semmit – ezt a szabályt most démonikus blaszfémiával megszegem. Hogy kinek köszönhető a kétes legenda, miszerint Faludy György a legnagyobb huszadik század végi magyar költő, mi több, egyenesen költőfejedelem volt, ne firtassuk ma, bár nagy a gyanúm, hogy elsősorban neki magának. A lényeg, hogy az emigráns életművész a rendszerváltáskor hazatért és minden lépését hisztérikus érdeklődés kísérte. A két világháború között Villon-átköltéseivel ismertté vált poéta, aki az évtizedek során – nem csak önszántából és jó dolgában – a világ sok országát megjárta, végül lekaszálhatta a megérdemelt babérokat. Csaknem negyedszázad viszontagságainak foglalata az 1962-ben, eredetileg angolul publikált önéletrajz, a Pokolbéli víg napjaim, amelyet azóta rajongói az életmű kulcsdarabjának tartanak. Egy olyan pálya oszlopának, amelyben kétségkívül akadtak figyelemre méltó költemények, műfordítások és prózai alkotások, mégsem került a hivatalos kánon legnagyobb eredményei közé. Ez azonban Faludyt sohasem zavarta, mi több, ha szembesítették irodalmi mellőzöttségével, a magasztaló kritikák hiánya mögött a rosszindulat és irigység sötét felhőit vizionálta.
Hogy önértékelése nem nyugodott reális alapokon, arról éppen a Pokolbéli víg napjaim mond a legtöbbet. Egyszerre önéletrajz, emlékezés és regényesített emlékirat, végső soron mégis a vele megtörtént események, kalandok, fájdalmak és örömök eklektikus krónikája, meg kétségbeesett önigazolás. A negyedszázadnyi élet állomásai: Párizs, Marokkó, Amerika, Budapest és Recsk, miközben az elbeszélő mindvégig tehetségének, széles műveltségének tényálladékát bizonygatja. Faludy könyve választékos nyelvi stílusban ledarált történelem és elhadart vallomás, ahol kivételes pillanatok csak akkor akadnak, amikor hosszabban kibont és részletez egy-egy izgalmas jelenetet. Ilyen az utolsó két fejezet, a letartóztatásáról szóló rész és a valódi pokol: Recsk. Ellentétben a vázlatosan felskiccelt élmények leírásával, ilyenkor néha megvillan a világot teremtő szellem és az alkotó megszabadul önnön zavaró személyiségétől. Legtöbbször azonban a párizsi kávéházak, a marokkói sivatag, az amerikai emigráció vagy a recski rabtársak csak akkor és úgy érdekesek, amennyiben és ahogy az elbeszélő kimagasló nagyságát és géniuszát feltétel nélkül igazolják. A szerző ezek szerint tökéletes, már-már emberfeletti humanoid példány. Tudása imponáló, tehetsége lehengerlő, morálisan megingathatatlan, bátorsága és kreatív problémamegoldó képessége barátait elragadtatásra készteti, ellenségeit elgondolkodtatja és lefegyverzi. A kötetben önirónia csak akkor bukkan fel elvétve, ha saját pozitív vonásaival dicsekedhet. Egyetemes történelmi tanúságnak kevés, önéletrajznak gőgös és őszintétlen, igazi regénynek túl életes, különféle beszédmódokból összefércelt, néhol következetlen és elnagyolt, bár egyébként több helyütt élvezetes szöveg. A Pokolbéli víg napjaim egy közepes költő öntelt vallomása, amelyben majdnem minden mondat a saját hiúságának bizonyítéka. Használható iskolai tananyag, az ávós terror és a recski fejezet valóban pótolhatatlan és páratlan dokumentum az érettségizők részére, de végső soron mégsem egyéb, csupán egy túlfejlett egó szubjektív bibliája. Van benne pár lap, ahol elismerésre méltó gondolatokkal találkozhat az olvasó és feszültséggel áldott szituációk ábrázolásával, de végül minden szép oldalt lemészárol a költői öntudat kóros hipertrófiája.
Ha élet és mű között kellene választanom, akkor én az élő Faludyra voksolok. Mert tudása, életfilozófiája, tapasztalatai és kalandjai révén remek beszélgetőpartner lehetett, így válhatott író-olvasó találkozók nélkülözhetetlen szereplőjévé, s kiharcolt szellemi függetlensége, megalkuvást nem tűrő szabadelvűsége valóban szimpatikus volt. Kár, hogy ezt a bölcsességet nem tudta irodalommá párolni. Ráadásul a dedikációjára várakozó öregasszonyok elhitették vele, hogy valóban a huszadik század legnagyobb élő klasszikusa. Ami persze nem igaz, bár ezt a közös hazugságot még senki sem tisztázta. Mert a kilencvenes években, amikor több verskötetet eladott, mint az összes kortárs poéta egyszerre, Orbán Ottó vagy Petri György akárcsak egyetlen kiváló strófájával is zárójelbe tette szegény öreget. A Faludy-legendát ugyanis nem az esztétikai teljesítmény, hanem az életút és a rendszerváltás szabadsága táplálta. Ahogy az emigráns Márai (aki valóban nagy író volt), a gyilkos rendszerrel dacoló Faludy is óriási keresletet termelt, és jóval kevesebb befogadói nehézséget okozott a közönségnek, mint a lírafordulat letéteményesei. Éppen ezért hívei nemcsak a diktatúrákkal megvert héroszt látták benne, de hagyományos eszközei révén az egyetlen olvasható költőt. Eladási statisztikákkal bizony nehéz vitatkozni. A Petőfin szocializált magyar ember állítólag verseket akar olvasni, csak lehetőleg „legyenek benne rímek”. A megélt hányattatások, a könnyen befogadható költeményekkel együtt pedig elkerülhetetlenül nemzeti intézménnyé tették, akinek temetésén közéleti celebritások tisztelegtek. Szerény tehetsége és tudása nem vonható kétségbe, de hogy fiatal feleségével erotikus magazinban fotóztatta öreg testét és lakásproblémái körül médiaviharok támadhattak, szükségszerű tanújele volt ennek a saját maga és mások által is félreértelmezett életműnek. A Pokolbéli víg napjaim így csak érdekes olvasmány, egy öntörvényű villoni vagabond és ellentmondásos világutazó izgalmas életrajza. Világirodalom helyett. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
