NAPLÓK: november rain Legutóbbi olvasó: 2025-04-12 04:28 Összes olvasás: 37309| 221. | [tulajdonos]: Tornai József | 2015-01-02 17:26 | Emese álma ölyüvel és folyóval
Isten látott mindent:
látta,
hogy mosom, villogtatom a fényben
vállig ostorozó fekete hajamat,
látta
kosárfonóvesszőként meghajló
fehér testemet,
mazsola-érett mellbimbóimat,
a szoknya alól kibuggyanó
két bársonyos térdem.
A fákat, az eget befehérítette
az utolsó téli hó,
fürtösen,
egymásba-akadt nagy pelyhekben esett,
mintha nem volna reggel,
délelőtt, este,
megvirradás.
Hosszú, nagy szemérmem megnyílt,
méhemben zuhogás támadt,
mint mikor vízesés
szikláról
sziklára
szakad,
és türelmetlen, kétágú folyó csapott ki
ölemből,
az egyik nyugatnak,
a másik északnak tajtékzott,
a hullámok tükrén
ott libegett-remegett
isten nevetése.
Akkor röpültél be a fekhelyemre:
beterítettél a szárnyaddal,
csőröddel a számat kerested
nem hittem, hogy olyan puha, tapadó lehet
egy ölyv csőre:
csók volt, amiben összevillámlottunk,
kicsit sikoltottam,
ember és állat között elolvadt a határ
és te karmoddal óvatosan
szétbontottad
fekete hajam gyökérfonadékát,
hanyatt terültem az ágyon,
mintha szerelmes volnék,
mintha még egy lény rugdalózna,
harcolna a szabadulásért
homlokom,
tüdőm, csuklóm, torkom és szívem
vér-kötelékeiben.
Az a csőr, azok a karmok
egymás után szaggatták le
ruháimat
mellemről, szeméremdombomról,
és fölémálltál, térdeim
lassan széttártad: a dél elérkezett.
Fölocsúdtam és csókoltam
tolladat,
rátapasztottam nyelvemet
azokra a megfeszülő,
lüktető
szárnyakra
fölöttem,
míg nem éreztem, hogy
hím részegséged
fölharsan és zeng ölemben,
forog és tüzesedik,
csavarodik és rikoltozik
szétpattanó sejtjeim orkánjában,
combjaim fölhúzódtak és elernyedtek,
mint lehulló hófalak a hegyekben.
Lázasan, hangosan
verték szárnyaid
meztelen vállam, elájult, széles-csontú arcom,
sas-szemed nyílként
fúródott tekintetembe:
egy villanás kint, és bent
a húsomban, májamban: pillantásod megtört,
kérő lett, gyöngéd, megadó.
Tudtam, hogy népet
szülök tőled,
fiakat és lányokat, kik majd
átkelnek
a hegyeken
elözönlik a szeles, nádas, bojtorjános síkságokat
és újabb ezer évig se
hullik ki
nemzőjüktől örökölt
ölyü-szárnyuk tükrös-barna tollazata.
Dulakodtál bennem és rajtam,
aztán hajam tövétől
a lábujjamig végigcsókoltál,
vadmadár-hangod
azt mondta:
szép vagy, föld méhe,
szépek a te folyókat-öntő
hosszú szemérmed ajkai,
szépek hőkristályos
forgóid, hajlataid,
villamos ütésű a bőröd mindenütt, mint a közös vér íze:
a szentjánosbogarakon,
fákon, földrögökön átsurrogó vér.
És mikor hidegen-izzó
térdeim megint
megnyitottad,
nem tudtam már,
Emese vagyok-e még
vagy csak reszketés, álom
a belém-merülő tűz és a szárnyaid alatt,
amiből már sose
tudok eszűdni.
Isten látta ezt,
látott téged fekete hajam áradásában,
érezte a nyelvemről
fogaim közt
kicsurranó őrületet,
ezüst pára-szakálla
befüggönyözte az óceánokat
és hulltak,
hulltak,
hulltak rá
gyönyöre csillagai.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
