NAPLÓK: GULISIO TÍMEA RÉGI ÍRÁSAI Legutóbbi olvasó: 2026-07-30 05:35 Összes olvasás: 7157| 17. | [tulajdonos]: Zöld | 2015-10-10 16:31 | Zöld
I.
Az ördög puha fűszín díványon, egy takaros fakereszt alatt találta. Vagy már akkor, ott, mikor meglátta azt a valakit a kápolnában? Mikor az ő pihe lélegzetét hallgatta Isten szava helyett? Mikor őérte és előtte esett térdre, borult imára!? (Nyomorult lélek, kárhozat, kárhozat!) Kiszáradt ajkait véresre csókolja a kín. Kicsi piros kígyócska egy kiterjedt örökzöld ága-bogában…
Az órára nézett, félig aludva, szórakozottan babrált egy hajfürttel, bosszantotta saját nyaka-csiklandozása. Tik-tak, majd ging-gong, a Székesben harangoznak. Párnára hanyatlik, nem, még nem indulhat a bálba. Így nem… Összeszedni, felöltözni, fátyolpróba, még nem, nem megy…erőt gyűjteni, lelket önteni. „Ó, csak ne nyomna úgy a takaró, a fojtogató, érdübörögtető pára! Régmúltak ködderengése, új táncok sebes bokájú fel-felrugdalódzása. Kapálódzik, kalapálódzik, lüktető potrohú, hátára fordított bogárka. De még a féreg is az Úr tenyerén szunnyad és – ha alantas tettre adja fejét – számon ki kéri az oktalant? Egyszer és mindenkorra végem, de most vagy soha!” – azzal a zöldmintás, fehér keretes képet a dunyha alá csúsztatta. Nem, nem lopott, (csak az égről arcára hajnalpírt), távol álljon, dehogy! Tőle kapta, azaz bizalma jeléül, hogy továbbadja a jogos nyertesnek tombola-csomagban. „Nem” – dünnyögött, „nem fog feltűnni hogy esetleg eltűnik, és ha ott lesz is a bálon, csak ő tudja…Jaj, szánalom, hová jutottam!” De nem, semmiképpen nem jó helyen van az, még ráfekszik, megnyomja, durván összeroppantja. „Tudom, nekem adta, hogy csak csel volt a tombola! Csapda? Én ostoba! Tán jószívű adomány, hogy ha másképp nem is, hát ekképp magamnak tudhassam! Én, csakis én vagyok a jogos tulajdonosa! Isten a tanúm, hogy nem akarom…és mégis. És mégsem, nem merem. Nem, nem és nem! Gyáva vagyok, gyáva, magamhoz is mostoha. Itt se jó, még meglátják az ablakon át, ha betörők jönnek, ellophatják! Mindenkinek ő kell, az enyém! Enyém? Nem, Istenem, csakis a Tiéd! De ha egyszer úgy lennék a keze, a lába, letaposott csizmácskája, füzeten a tintapacája!? Csak lennék, csak lennék valaki, csak ne lennék őrült megveszekedett állat, kötözz le Uram, - ha megállítsz vigyázz -, kegyetlen süvítő vonat vagyok, hiába!”
II.
Most már nem kerülhetik el egymást. Ketten beülnek a piszkos színű autóba. Eleget vártak. Életük legvártabb, legbátrabb napja. A szürke kocsi idegesen kanyarít, ostorként belehúzva a lagymatag sárba (középszerre hígat pottyantó madárpalánta). Az ágostontéri templomnál találkoznak. Pityke fehér nyaka köré csavarít egy almazöld kígyót: meg ne fázzon, el ne ázzon – a sálat. Zöld…Akárcsak minden fény és selyem abban a bizonyos, elmúlt és múlhatatlan bálban. Lucskos a tél, de ha tovább bírná önfegyelmük, félbolondan, üvöltve vagy megnémultan mennének a tavaszba-nyárba. Még talán idejében, gyerek az este, az időmanók öblöseket dobbantva hatra járnak.
Mint testetlen lidércek a havasi éjszakában, úgy suhannak. Nagyokat nyelnek, egymásra pillogatnak, közben zöldből vörösre festi őket az alkonyat. Mihez kezdenek most? Elindultak, de hova? A hely nem kétséges: Hadovár utca. Lopva lesnek egymásra – most is csalnak, mikor már mindent szabad – onnan ide, innen oda, ide-oda, ide s tova… „Hová megyünk? Hova??” El a gonosz emberektől, papi berkektől, kiváncsi csillagszemektől, el a susogó sövénytől, a minden-hírvivő folyótól, el az ablakátlátszóságtól, kutyacsaholástól, el a világtól, Életbe a világból! Isten háta mögé, hol a harkály sem kopácsol, el, el, el, puha ágyba, félhomályba, felettük rőt fényt himbál egy ósdi lámpa.
…
„Beléd és belém, belénk feledkezünk, kapkodva levetkezünk, párosával mély, pirosló gödörbe vígnevetve beleesünk…!”
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
