NAPLÓK: Széll Zsófia Legutóbbi olvasó: 2025-04-11 21:54 Összes olvasás: 29185| 4. | [tulajdonos]: csapda | 2008-04-23 15:49 | | Megen csapda - nem olyan vérzős fajta, nem stigmásított jelengombóc egy nagyon katolikus torokban (macesz - de ez kontra - és megint mindegy). Mondta egyszer, hogy nincs is ilyen (akkor nekem, rólam - én meg majdnem elsírtam magam, mert mi van, ha nem vagyok, akkor minek mondja - mert annyira szeret, azért - persze, nem is vagyok - az nem érdekelt akkor sem, hogy épp neki gyönyörű, vagy nekem hulla) - tudom én is. Nincsenek kötelek, Ariadné meg csak kösse fel magát a kimért fonallal, a maradékot pedig adja oda előtte egy nála szerencsésebb macskának. Mi van itt? Tényleg: mi az, ami itt VAN? Azt hiszed, hogy közhely, pedig nem is, próbálj csak válaszolni - nem jutsz továb pár liter töménynél - tömjénnél??? Nincs időm. nem tudom, volt-e. Köz/helyeim, na, azok igen. Emlékek is, amik azt bizonyítják - de lehetnek tévesek is - generált álélet - átéltet - átéltet... Mintha csak én emlékeznék. ÉN vagyok a JÉGHEGY. Nem a csúcsa. Az egész. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 1. | [tulajdonos]: még mindig - vagy (?) | 2008-04-19 18:25 | Valahogyan így képzeltelek el Titeket is…
Csendesen mosolyogsz, ő pohara mögül néz Téged rajongva – a hangja annyira édes, puha, tekintetébe költözött őzek riadnak tova – kapaszkodsz a poharadba, a borodba, a park lámpáiba – nem is veszed észre, vagy ha igen, hát megcsókolod azokat a zsengeborsó ajkakat, piros… Piros orcák – nem hajnalodik, és ha mégis – ott van Nektek Párizs, a balkonok, amikre olyan ízlésesen lehet kiállni – ő lekap Téged, Te lekapod, hogy egy napon majd irigykedve nézzem, azt az üvöltően mély mosolyt – a tegnapot…
Ő talán azon gondolkodik, biztosan, hogy hol járhatsz is most – én meg talán tudom; utolsó percek átkaiba ragadt lábnyomok – Ő talán megkapott – én szerelmet, szerelemmel, szerelmünkkel hozom, cipelem hangod – ismertelek, annyira, hogy a megkopott nap felforrósodva hozott – mit hiszel, miért hiszem – üvölteni is lehet, van, aki Istené az első pillanattól – ő olyan lágyan gomolyogja be arcod, én ilyet – már – nem tudok… Kid és mid vagyok. Áldozat és áldozott. Áldozó.
Aki vitt és hozott.
…
Ott úszik a vízben, bokáján zöld hínár futott fel harisnyakötőnek – pedig remény az van, remény az kell, hogy legyen, különben hogyan éled meg ezt a napot – ahogyan szeretsz, kétségbeesett ragaszkodással hagyod, hogy magával sodorjon – nem lehet ez másképp – ők azt hitték, hogy Te vagy az, aki elfutott, pedig nem is ; csak az elhagyott, vízbe fúlt szavak húztak oda le, a gyöngynyi mélységbe, az utolsó lélegzetvétel buborékjaként remeg a vágy – dallamát hallom még én is, mit szabadna tenni, ha ez marad – váltsunk realitást, váltsunk, világot – egy zongorapedál minden, ami mámor, a felütések dobbanása a szívé – milyen közhelyes is ez, megint mennyire másénak tűnnek a szavak – csöppöt szabadna összekenni a papírt, kiüvölteni azt, ami annyira tüdőbe tapadt, hogyha felszakad, hát vér jön vele – fúljunk csak bele – nem marad más, viharban szemek, most még itt a közepében, aztán Vele – el innen, kifele…
…
Mit is akarsz álom, olyan rendezett itt minden – hogy még a pillanat is megáll, hogy megcsodáljon, annyira gyönyörűen teszed oda csészéd, hogy még én is elhiszem Neked a tökélyt, úszol benne – mély levegőt – erőbe kerül itt minden; hazugságok suttognak, fonják hajadat kontyba – mély levegőt – ne olvass, ne nézz, nem szabad, hogy csodát láss; csak érezd, hogy annyira zokog valami odabenn, pedig még meg sem repedt, pedig még el sem törött, pedig még tükröd sincsen – csakis a csend, a csendben, annyira halkan, hogy már nincsen az sem – kit csókolsz ajak – csak tartozzak, mert tartozom magamnak, sokkal többel, nem egy patakkal, folyóval, tengerrel, hanem óceánnal – csókba fúló élet, temetsz, én temetlek, karodat, derekad, melledet – a sóhajt benne a tüdődben, nyakad billenését, ahogyan hívsz, ahogyan szólsz – nem hozzám, de idáig – vetkezz, lelkem, nem vétek az, csak vetkezz, gyorsan vetkezz – bőrödön égetem el a rendet – ne menj el, nem mehetsz el, nem mehetsz el innen…
…
Egy élet kellett a lólépéshez, mert szeretni, azt szabad, csak a miértek – okok lógnak a szárítókötélen, mond, ki vagy, én megmondom, mikor – szeretni nem csak szabadon lehet, hanem székhez kötve, betapasztott ajkakkal, szemben a reménnyel, szeretni lehet így is – elhagyva a képzeletet, a távoli szépségek mindent beragyogó lankáit – hagyd, hogy ugorjon, hisz szeretett ő is, hagyd, hogy hagyjon, tartozol ezzel is, mert ember vagy, nem lehetsz sem több, sem kevesebb – tartozol a szeretetnek ezzel, hogy elengedd – fáj, ugye? üvöltenél, annyira közel volt, hitted, Istenem, ne légy közel, csak nézz le, nézz le rám, kérlek – bármilyen formában is jönne, kérlek, hogy elfogadhassam, hogy ne szökjek már el, hogy rá nézhessek és ne vakuljak meg, ne fogjam be a szám, kérlek, add, hogy maradhassak kedvedre, ha itt van, kapaszkodjak a sziklába – miért is ne: az öröm az, amikor a fájdalomba süppedt lélek belefúl, aztán valahogyan, valaki kezében ismét sóhajt, és az a valaki nem rekeszti benne – csókolj, ha csókolnod kell; engedj, ha kell; fúlj bele, ha úgy érezd, csak érezd…
„szeress – mindig nézz az élet szemébe… szeresd azért, ami – aztán, eztán, tegyed félre … mindig azok az évek közöttünk… mindig azok az évek … mindig a szerelem…”
Virginia Woolf
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
