NAPLÓK: MIKROSZKÓPIA (Bártfai A. Márk) Legutóbbi olvasó: 2026-06-12 22:52 Összes olvasás: 7907| 2. | [tulajdonos]: II. | 2013-11-13 14:44 |
MAGÁN(Y)KRITIKÁK
„Magától értetődik, hogy a Vogon költészet a harmadik legrosszabb a világegyetemben. A második legrosszabb Kria Azgótjaié. (...) A világ legrosszabb költészete megsemmisült alkotójával, a redbridge-i Paul Neil Milne Johnstone-nal együtt, amikor a Föld bolygó megsemmisült. " Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak
OBJEKTUM:
"Misinszki Hanna
Arckép
anyám halála óta nem néztem tükörbe
makacsul takargattam önmagam elől
a vonásokat
melyek hűebben visszaadták őt az élőknek
mint a végítélet harsonái
eddig nem féltem az öregedéstől
azt gondoltam átmentem magam a ráncok közé
olyan gyengéden tartva fogaim között a szépséget
ahogy a macska cipeli kölykét ha veszélyt érez
de most már félek
elhordom-e majd ötven-hatvanévesen
megereszkedett elfolyó testtel
alázuhanó mellekkel szemhéjakkal
anyám harmincéves arcát
tegnap esett: mára pocsolyák gyűltek városszerte
esküt szegve mindben megnéztem magam
egy idegen nő bámult vissza rám
egy idegenné lett városban
idegenek örömével áruló arcán"
SZUBJEKTUM:
Misinszki Hanna verseiben oly szélesek a gesztusok, hogy az olvasó attól retteg, a szerző még le talál verni valamit, valahol a messzi 'Líriában'. Hála a magasságosnak, hogy nem pofont a 'Poéták Pecsétjének'. Ez a heves gesztikulálás azért furcsa, mert a feldarabolt Misinszki költemények, egy-egy tagja ízlésről tanúskodik. Ergo érdemes "hadonászni" egy versben. Még szép végtagokkal sem. Mert hogy fest az ilyesmi: " anyám halála óta nem néztem tükörbe / makacsul takargattam önmagam elől / a vonásokat // melyek hűebben visszaadták őt az élőknek / mint a végítélet harsonái" (Kettőzött vonallal jeleztem azt a pontot, ahol a jobbra lóduló kacsó bal fordulatot vesz.) Az én képzeletemben egy hétköznapi tevékenységei közepette, feleslegesen sokat gesztikuláló teremtés képe rajzolódik ki. A heves gesztusok mögött bátortalanságot érzek. Vegyük szemügyre az idézetet. A természetes első szakaszt, egy (végtelenül) oda nem illő második szakasz követi. De nem csak, hogy utánaoson a második szakasz az elsőnek, hanem agyon is csapja azt. Félreértés ne essék, más versben jól működne a második szakasz is, de itt, ebben nem. A szerző láthatóan makacsul törekszik arra, hogy természetes mozdulatait elrontsa, de legalábbis szembeállítsa saját mesterkéltségének manírjaival. Ez nem lenne baj, ha a manírok egyenletesen oszlanának el a szövegben, tehát minden szakaszban felismerhetőek lennének. De mert annyira keresetlenek a felütések, borzasztóan keresetté vállnak a lecsapások. Ez okozza a gesztikulálás érzetét. Íme: "eddig nem féltem az öregedéstől / azt gondoltam átmentem magam a ráncok közé // olyan gyengéden tartva fogaim között a szépséget / ahogy a macska cipeli kölykét ha veszélyt érez / (Kettőzött vonallal jeleztem azt a pontot, ahol a balra lóduló kacsó jobb fordulatot vesz.) Megint egy nagyon egyszerű, nagyon nemes közlésre következik, egy szép, de nem igazán nemes és főleg nem egyszerű kép. Ez a két szakasz, ahogy az előző esetben is teljességgel aránytalan, holott önmagában és más-más módon, mindkettő szép. Szedjük szét:
"anyám halála óta nem néztem tükörbe
makacsul takargattam önmagam elől
a vonásokat"
"eddig nem féltem az öregedéstől
azt gondoltam átmentem magam a ráncok közé"
de most már félek
"elhordom-e majd ötven-hatvanévesen
megereszkedett elfolyó testtel
alázuhanó mellekkel szemhéjakkal
anyám harmincéves arcát"
"melyek hűebben visszaadták őt az élőknek
mint a végítélet harsonái"
"olyan gyengéden tartva fogaim között a szépséget
ahogy a macska cipeli kölykét ha veszélyt érez"
"tegnap esett: mára pocsolyák gyűltek városszerte
esküt szegve mindben megnéztem magam
egy idegen nő bámult vissza rám
egy idegenné lett városban
idegenek örömével áruló arcán"
Figyeljük meg, hogy miképpen aránylik egymáshoz a két szakasz-típusból kreált csoport-vers. Az első csoportban csapott kávéskanállal adagolja költészetét a szerző. A második csoportban egy púpozott merőkanállal.Mintha nem is ugyanaz a költő követte volna el ezeket. Tudjuk be ezt a jelenséget technikai megoldásnak? Könyveljük el önkéntelen jelenségnek? Megtehetjük ezt is, azt is.Miért? Mert akármelyiket is választjuk magyarázatként, mindkettő elfogadhatatlan. Misinszki Hanna tehetsége magától értetődő, tulajdonképpen természetes; öntudatlan vagy választott szövegépítési logikája téves, tulajdonképpen természetellenes. És ne higgyük, hogy ami öntudatlan az szükségképpen természetes. Gondoljunk a gép mítoszára, vagy a gólem archetípusára.
(b.a.m.) | |
| 1. | [tulajdonos]: I. | 2013-11-13 13:55 |
MAGÁN(Y)KRITIKÁK
„Magától értetődik, hogy a Vogon költészet a harmadik legrosszabb a világegyetemben. A második legrosszabb Kria Azgótjaié. (...) A világ legrosszabb költészete megsemmisült alkotójával, a redbridge-i Paul Neil Milne Johnstone-nal együtt, amikor a Föld bolygó megsemmisült. " Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak
OBJEKTUM:
"Bak Rita
Felfénylik
Fekszik
kocsányos tölgyesben.
Görcsös teste
lassan kioldódik.
Rügy.
Fején
glória.
Vércsekarom belemar.
Apró horzsolások
mellett
mély vérárkok.
Rügyezzetek tölgyek,
egyre pompásabban!
Elindul
a tisztás felé."
SZUBJEKTUM:
Mi fénylik fel ebben a versben? Mi? Bak Rita műveinek, így ennek is fényt kölcsönözne a képi idill? Nem. Az idill inkább derengés, mint felfénylés. Emblematikusnak találom a címválasztást. Mintha a szerző a saját elevenére, költészetének pulzusára tapintott (kérdezett) volna rá, ezzel a címmel. Ez a pulzus azonban halvány érzet csupán. Inkább csak látvány, akár egy csuklón kiütköző alu kék, majd mély lila ér. Látható, de nem érzékelhető, mert nem átható. Az idillt ugyanis nem lehet objektivizálni. Márpedig ez a vers (is) erre törekszik. Az idillben mindig van valami mélységesen és javíthatatlanul személyes. Bak Rita költészetéből a személyesség száműzetett. Ennek ellenére nem a kellemetlenkedő, a nyers tárgyszerűség, és a rút (kiskacsa) empíria foglalta el a helyét, hanem gyakorlatilag a semmi. Ennek az is az oka, hogy az idillhez kell egy kis humor, egy kis empátia, hogy elviselhető legyen. Ezeknek a verseknek, sőt a szerzői koncepciónak, nem eleme a humor. Mindezzel együtt, e versek nem giccsek, és nem giccsesek, márpedig ez komoly teljesítmény. Inkább a költői akarat megvalósulásaként: szép de szerethetetlen TÁRGYAK. Idegenek, felejthetőek, hidegek, sőt ridegek. Evvel együtt Bak Rita vállalkozása az idill objektivizálására nagyszerű, bár szükségképpen kudarcra ítélt vállalkozás, szélmalom küzdelem, és a szerző egy tragikus hős. Meg kellene próbálni az idill-elemek kurta közléseiből épített művi rendszerbe, mint egy szerkezetbe, csalogatni azt a bizonyos istent. Szép képek az idillről, de szerethetetlen versek; szinte kizárólag formai törekvések, működésképtelen (ha egyáltalán) allegóriák, melyek a szerző szubjektumának hiányában, nem érinthetik meg az olvasó szubjektumát. Bak Rita kiszabadította magát a verseiből, s messze jár tőlük. Ez keveseknek ugyan, de akár érték is lehet. Más a helyzet viszont a gondolattal, és a zeneiséggel. A gondolat egybevág a képekkel, ám osztozik azok összes hibájában. Zeneiség alig-alig. Ám van egy idegesítő és tárgyiasító nyelvi trükk ezekben, így ebben a szövegben is. Nevezetesen; ha a lehető legrövidebb mondatokban közlöd az objektívnek szánt idill-képeket, akkor nincs szükséged nyelvtanra, "Fekszik kocsányos tölgyesben." Remélem mindenki fülét bántja a legalapvetőbb névelő hiány. Mert ja, ha lehet ne használjuk, de ha muszáj akkor ne restelljük. "Vércsekarom belemar." Ilyen egyszerűen nincs magyarul. Vagy ha valaki szerint van is, azért arra figyeljünk fel, hogy milyen hihetetlenül nyakatekert és művi az ilyen szerkezeti elem, annak ellenére, hogy csonkolt, rövidített. Természetellenes. Jó, mondhatjuk, hogy ezek nem hagyományos mondatok, hanem verselemek, és nyelvi egységként is csak imitálják a mondatot, valójában annál kisebb egységnek szánja a szerző. Ez azonban, csak erőltetettet "jófejség" lenne az olvasó részéről. Ráadásul önmagával is kibabrál a szerző, ha értelmetlen alapegységekből dolgozik, hiszen még legigényesebb munkája is szükségszerűen értelmetlenné válik ezáltal. A nyelv, és az annak segítségével megnevezhető (világ? fenomén?) is le sőt beszűkül ebben a versben, az idill-vizualitás objektívizálásának építőkockájává. Nem fénylik ebben a szövegben semmi. Dereng, és ezzel a derengéssel kellene az alkotónak megbékélnie.
(b.a.m.)
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
