NAPLÓK: Isten keresése Legutóbbi olvasó: 2026-06-13 16:55 Összes olvasás: 44958| 3. | [tulajdonos]: Miről írjak? | 2007-09-07 11:28 | Tartalomhoz a forma...
A legjobb versek úgy születnek, hogy a költő megpróbál szabadulni az érzelmeitől, s ezeket olyan stílusban és módon fejezi ki, hogy az olvasó azonnal azonosulni tud vele. Amikor Radnótit olvasom („félig szítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett”), megborzongok attól, mennyire a bűvkörébe tudja vonni hallgatóit. Úgy adja a benyomásokat, hogy szinte pontosan azt látom, amit ő lát.
Sokat gondolkoztam azon: miért nem megy nekem a versírás? A magától értetődő válasz az lenne, hogy azért, mert prózaíró vagyok. Ez a feltételezés részben igaz. Más srófra jár az agyam, s ha rímeket kezdek gyártani, kínosan giccsbe vagy közhelybe fullad próbálkozásom, legrosszabb esetben öntelt módon mutatok egy ösvényt, melyet (tudtomon kívül) más költők már számtalanszor bejártak.
A jó vershez tehát nem elég egy eredeti gondolat, egy szépírói kurzus és néhány mélyen megélt érzés. A tehetséget nem pótolja a gyakorlás, legfeljebb kiegészíteni, fejleszteni képes. Sajnos kezd eluralkodni az a tendencia, hogy a verset csavarossá tesszük, az olvasó már végképp nem azt látja, amit a költő, hanem kétségbeesetten próbálja értelmezni a modern, összevissza tört, se füle se farka sorokat. Ilyenkor már nem a vers teremtőjének lelkével azonosulunk, hanem nyomozóvá lépünk elő, valóságos Sherlock Holmes-szá.
Ennek ellenére az ún. modern vers létjogosultsága vitathatatlan. A kísérletezés olyasvalami, ami a legtöbbünket előre viszi; hasznunkra válik. No és ki mondta azt, hogy megfejteni egy verset rossz dolog? Én csak az új Adykat, Petőfiket és József Attilákat hiányolom. Nem a létezésüket vonom kétségbe, hanem az elismertségüket. Róluk kellene, hogy szóljon ez a világ, nem a Győzikékről és Kiszelekről.
Úgy tűnik, az emberiség elsősorban azokat az életműveket emeli piedesztálra, amelyekben pozitív értékeket talál. Ady harcossága a magyar ugar megműveléséért, József Attila küzdelmei a szépség minden formájának el- és felismeréséért (a fűszál pici éle), Petőfi haza- és szabadságszeretete mind olyan értékek, amelyekkel szívesen azonosulunk.
Magamhoz is beszélek, amikor azt mondom: ha valaki nem csak irogatni akar (és itt prózát, lírát egy kalap alá veszek), hanem életművet épít, annak érdemes elgondolkoznia azon, hogyan tudja művein keresztül szeretni olvasóit, hogyan tud neki pozitív értékeket közvetíteni.
Nem azt mondom, hogy el kellene hallgatnunk a társadalom igazságtalanságait, a fájdalmunkat, a félelmeinket. Inkább azt szeretném, ha a művészet visszakerülne az őt megillető helyre: ha az lenne a cél, hogy gyönyörködtessen és gyönyörködhessenek benne.
Persze írhatunk verseket társadalomkritikai céllal is… de a repperek ebben úgyis jobbak nálunk, nem? A magam részéről a morgást inkább rájuk hagyom és megfogadom Isten tanácsát:
Filippi 4.8
„Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!”
Nosza, rajta! Próbáljunk meg ilyen verseket írni! Egyetlen hozzáállással fog sikerülni: ha hajlandóak vagyunk bevetni az igazi magyar ugart, a szívünket.
A legjobb versek úgy születnek, hogy a költő megpróbál szabadulni az érzelmeitől - de ki mondta, hogy ezek az érzelmek csakis negatívak lehetnek? :) | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 1. | [tulajdonos]: Miért? | 2007-09-06 09:56 | Amikor valami az orrunk előtt van, nem keressük. Sőt, rendszerint bosszúsan arrébb tesszük, ha a kezünk ügyébe akad. Éppen nem volt rá szükségünk.
Kisgyermekként a legtöbben természetesnek vesszük, hogy vannak szüleink (legfeljebb akkor fog el minket a rémület, amikor szembesülünk vele, hogy akadnak olyanok is, akiknek nincsenek szülei). Normálissá válik, hogy a szükségleteink ki vannak elégítve: ha megsebesülünk, aggódva kötözik át a sebünk, ha sírunk, magukhoz ölelnek.
Később elmúlik a törődés, vagy legalábbis alábbhagy, amint a lázadó korba lépünk, s megkérdőjelezzük felmenőink bölcsességét, szeretetét.
Miért mondom el mindezt?
Mi, akik a világban élünk, ugyanígy természetesnek vesszük, hogy a szükségleteink ki vannak elégítve. Megszoktuk, hogy ha megfeszítjük a rekeszizmainkat, akkor levegő áramlik a tüdőnkbe. Természetes, hogy a föld megtermi gyümölcsét, nem éhezünk. Szívünk újra és újra dobban, de el is várjuk, hogy az öklömnyi szerv hibátlanul teljesítse feladatát.
És közben sokan a lázadó korban vagyunk, megkérdőjelezzük Isten szeretetét és bölcsességét.
Miért?
Erre a kérdésre fogom Naplómban keresni a választ.
Hogyan illik ez egy irodalmi portál profiljába?
2Mózes 28.3a
„Beszélj minden hozzáértő emberrel, akinek művészi képességet adtam…”
Hiszem, hogy a tehetségeimet Istentől kaptam, és hiszek abban is, hogy szeretné, ha ezeket az Ő örömére (minden ember örömére?) használnám.
Efezus. 4.29
„Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.”
Milyen a jó vers? A jó próza? Talán a fenti néhány sor definiálja. A művészet akkor értékes, ha jó a szükséges építésre és áldást hoz a „hallgatóságára”.
Az alábbi idézet nem kelt túl jó benyomást, ha azonban figyelmesen olvassuk, láthatjuk a paradox módon benne foglalt reménységet is:
Jakab 3.4-10
„Íme, a hajókat, bármilyen nagyok, és bármilyen erős szelek hajtják is őket, egy egész kis kormányrúddal oda lehet irányítani, ahova a kormányos akarja.
Ugyanígy a nyelv is milyen kicsi testrész, mégis nagy dolgokkal kérkedik. Íme, egy parányi tűz milyen nagy erdőt felgyújthat: a nyelv is tűz, a gonoszság egész világa. Olyan a nyelv tagjaink között, hogy egész testünket beszennyezi, és lángba borítja egész életünket, miközben maga is lángba borul a gyehenna tüzétől. Mindenfajta vadállat és madár, csúszómászó és tengeri állat megszelídíthető: meg is szelídíti az ember; a nyelvet azonban az emberek közül senki sem tudja megszelídíteni, fékezhetetlenül gonosz az, telve halálos méreggel. Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket: ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok. Testvéreim, nem kellene ennek így lennie.”
„Nem kellene ennek így lennie”. Vagyis: lehet változni, változtatni.
Isten keresése. Erre vállalkozom, harcba kezdek a nyelvem ellen, rákényszerítem az akaratomat, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják, s így végül elérjem Isten célját. Ha egyetértesz, tarts velem…
De ha nem, nos… ez is csak egy Napló a sok közül. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
