Tolnai Ottó
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
8.
| 2010.10.15 14:20 | Pálócz Antal -- Re: lengyel
|
| Válasz erre | Igen, ez nagyon jó vers!
Annyira tetszik, hogy szeretnék egy mai verziót írni erre a témára, A flamingó igazi térde címmel. Miklya Zsoltnak annak idején említettem már: a flamingó - és más madarak, sőt, a gyorsan futó négylábúak (hátsó) lábain emberek által vélt "fordított térd" valójában a sarkuk. Mintha mi lábujjhegyre állnánk, de egyidejűleg le is guggolnánk... A flamingó igazi térde a hasa közelében van (mint lábujjhegyen és leguggolva a miénk is).
S erre épp a Tolnai által e versben számonkért Rilke-féle figyelem vezetett rá.
A világot is igyekszem hasonló pontossággal megfigyelni. Erről szólna az én hasonló terjedelműnek szánt (egyelőre remélt) szabdvers verzióm. | 7. 6.
| 2007.10.23 12:29 | MM -- A végtelen ragyogó
|
| Válasz erre | Érdekelne hogy A pesti partvis c. (nagy)vers, mely kötetben látott vagy fog napvilágott látni. Az Élet És-ben olvastam, és a PPKE-en hallgattam. És egyik jobban tetszett mint a másik. | 5. 4.
| 2006.09.23 20:49 | mizs -- rezgés
|
| Válasz erre | „Istenem, átúszni a Tiszát! Én azt úszom az Adriát, az óceánokat úszva is...
Volt, hogy a Tisza nagyon leapadt, kis öblök, szigetek keletkeztek, mi porondnak hívtuk, és a porondok közötti langyos vízban szerettem leledzeni, homokvárakat építeni.
Megszállottan építettem a homokvárakat, csöpögtettük, mi úgy mondtuk, a tenyerünkbe vettünk egy marék homokot, vízbe mártottuk, a hüvelykujjunkon vezettük le a folyékony, nedves, csöpögõ homokot, és aki a legjobban tudta rezegtetni az ujját, és a legkisebb csöppeket tudta szórni, annak lett a legszebb vára. Nekem könnyû volt virtuózzá lennem, hiszen egész lényem rezgett, mint említettem, egy abszolút rezge lény voltam...
/.../
A másik fontos gyerekkori élmény számomra az úszás. Úszni a virágzásban.
/.../
Mindig fölmentünk Martonosig, valójában a határig, a Tiszánál lévõ jugoszláv-magyar határig, lehet, hogy a határzónában már minden így rezeg, vibrál, a határlény így rezeg, vibrál, és onnan ereszkedtünk le a virágzásban Adorjánig.
/../
A virágzást mindig a cseresznyevirágzáshoz, a japánokhoz kötöttem, valami olyan látvány, de ebben benne lenni egészen különleges élmény. Egy gyönge fájú, sovány, nyúzott gyerek, aki a Tisza közepén ereszkedik le, és egyszer csak szinte robbanásként belekerül ebbe a sziromviharba, gyönyörû tüneménybe. Ezek a sárból kikecmergõ virágállatkák, ahogy följönnek és gyönyörûen repülnek, megtermékenyülnek, kibújnak a bõrükbõl és lepetéznek. De ránk szállnak, a fejünkre, az arcunkra, vállunkra telepednek, az õ vacogásuk, didergésük, rezgésük az az alap, az a ritmus, ami engem meghatározott, ha valaki valamit ki akar hallani verseimbõl, ne iskolás sémákat kutasson, a tiszavirágot tanulmányozza, mérje inkább. A vers ritmusáról értekezõ poétikák is figyelembe vehetnék ezt... Ebben benne van az, amit kishalálnak is nevezhetnék, ez az egyetlen dolog, ahol a születés és a halál egyetlen pontban történik. Rajtad történik, a válladon, az arcodon, és szinte viráglénynek tudom magam vagy tudnám magam, ha ez nem hangzana túl szépen. E pont élet-halál robbanásának intenzitása szinte az atombombát idézi, ellenpontozza pontosabban, egy pozitív atomrobbanás...”
(TO: Költõ disznózsírból 29–30. o.)
| 3.
| 2006.09.23 20:38 | mizs -- a szitaköt? segge
|
| Válasz erre | TO Költõ disznózsírból c. rádióinterjú-regényébõl (63–64. o.):
„Hát igen, egy kicsit elérzékenyültem, ezt a gimnazista koromban papírra vetett nyilatkozatot hallgatva, ugyanis nemigen szoktam foglalkozni a korai dolgaimmal. Többek között azért sem, mert még mindig ugyanaz a légszomj fojtogat, ugyanaz a pánik jellemzõ rám az élet és az irodalom dolgait illetõen, ahogy elsõ, hasonló rádiós nyilatkozatom visszahallgatása alkalmával mondta késõbbi, sajnos már megboldogult szerkesztõm: ’Rezegsz, mint a szitakötõ segge…’”
| 2.
| 2006.09.23 20:29 | mizs -- rezegtetés
|
| Válasz erre | „Kora reggel volt, tél, szürke fény szivárgott át a redõny résein. A fejem melletti kisasztalon vadul csörögni kezdett a telefon. Egy reszelõs, reszketeg hang szólt bele.
– Halló – csak ennyit mondott.
Se név, se köszönés, mégis rögtön tudtam, hogy õ az. Már vagy egy éve, legalább háromszáz napja nem beszéltünk egymással, mégis, az elsõ pillanatban, ahogy meghallottam a hangját, biztos voltam abban, hogy Tolnai Ottó van a vonal túlsó végén.
Miért is? A reszelõs hang miatt?
Annak a reszelõsségnek az okán, ami tulajdonképpen nem is a hangban van, hanem csak átjön azon? Beljebbrõl, mélyebbrõl fakad, éppenséggel ez a lényege. És nem is egyszerûen reszketõsség ez, inkább rezegtetés, afféle szitakötõs-ügy.
Ahogyan egy szitakötõ propellerezik a napsütésben, áttetszõ és mégis kék, csíkos és hártyás, egy helyben lebeg a levegõben, figyel és vár, holott közben állandóan mozog, úgy mozog, mintha állna, soha nem lehet kiszámítani, melyik irányba zizzen el. Legalább annyira tartozik a napsütéshez, mint a víztükörhöz és a nádhoz, az alatta hullámzó füvekhez és virágokhoz. Zizeg és rezeg, miközben nyilvánvalóan nem is lehetne léteznie, olyan, mint egy helikopterbõl visszafejlesztett élõlény, egy prototípus, amit a szeme miatt találtak ki, csak túl jól sikerült, merõ egy szem, ami hordozza magát, s a többi mind a szárny.”
(Kõrösi Zoltán: A Tolnai-csipke – Jelenkor 2005/5, 504. o.)
((TO A flamingó térde c. versében találkozhatunk a szitakötõ színével és szemével.))
| 1.
| 2005.09.16 13:47 | ingrid -- A flamingó térde
|
Válasz erre
Előzmény | Kedves Tolnai Ottó!
Nagyon szép ez a vers! A többi is tetszik, de ez a kedvencem, mert valamiért (megmagyarázhatatlan okokból) ez áll közel az alkatomhoz a leginkább. | | A fenti posztra érkezett válaszok: ingrid | 0 |
|
