Polovitzer Mónika
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
10.
| 2010.01.14 15:53 | viga -- A vasútállomáson
|
| Válasz erre | nem fogadta meg, Mónika, a szerki tanácsát, habár a cím nem túl bonyolult. de még nem tart ott, hogy azt írja: „csak az olvassa versemet…”. jómagam, reszketõ fejjel és kézzel mit is írhatnék szépet-jót Önnek? elõször is, fél lábamat már a sírba lógatva, hulló hajszálaim a számban szopogatva szinte alig hiszem el, hogy az irigylésre méltóan fiatal szerzõ önportréja sikerülhet anélkül, hogy kilátna a képbõl. arra gyanakodnék, vagy háttal áll a tükörnek, vagy fordítva tartja. saját remegõ szám mosolya vibrát látom, hogy ne bonyolítsam túl a dolgot. de tudja mit, inkább elhiszem, hogy komolyan gondolja, amit mond, tehát:
másodszor: „kiéhezett éjszaka” – „unalom késztette éj”. lehetne ez a dichotómia a verse kapcsán az olvasó és az író közti (v)iszony. de maga ásít, és nem mutatja meg a testét. „kicsinyt” – borzalmas valami ez a szó; ha nem ironikus, akkor modorosan fennkölt (vice versa) – elvonul, már megint: az „éjben”. egy versszakon belül háromszor. talán arra figyelmeztet: ne vegyem komolyan? banális történetet akar írni? hihetetlen, hogy az, aki átszeli, mint kés a kenyeret, a falut, eltéved a megszokott utat keresve. és még csak Vergilius sem jön a távolból, rekedten a hosszú némaságtól. a vasútállomás a vaskapu mögött a pokol metaforája óhajt lenni? persze csak úgy, gondolom, mint az elveszett paradicsom. lehet, hogy elég lenne beérni paprikával, sóval. utóbbit ne a könnyeibõl párolja ki, mert akárkinek is csak egy lány lesz a sok közül az állomáson, belegyökerezve abba a földbe, ahonnan komótosan emelkedik ki a valóság, hogy leharapja a maga szép fejét.
egyszerûen próbáltam írni, hogy magam is értsem. vigyázzon, nehogy elüsse a vonat a hõsét.
| 9.
| 2010.01.14 14:38 | Molly -- re: meo-üzenet | Zavaros én
|
Válasz erre
Előzmény | Meg fogom fogadni a tanácsot.
Azért nem próbálkoztam már, mert nem sikerült. Ha sikerült is, akkor olyan esetlen lett az egész. Így maradtam a bonyolultnál. Végül is verseimet sosem tártam idegenek elé. Akik olvassák, legtöbbször jól ismernek, így magyarázat nélkül megértik.
Aztán ez a bonyolultság meg is maradt. | 8.
| 2010.01.14 14:27 | Dokk Szerki -- re: meo-üzenet | Zavaros én
|
Válasz erre
Előzmény | Erõsködöm: az egyszerûséget érdemes gyakorolni. Bármikor lehet. Figyelje a saját (kimondott, leírt) mondatait, és igyekezzen egyszerûsíteni, pl:
Bár elmondhatom, hogy régebb óta írok, az egyszerûség sosem volt jelen a mûveimben.
Hét éve írok, szinte sosem egyszerûen, mintha kifejezetten keresném a bonyolult szövegeket.
Elmondhatom, hogy nem tegnap kezdtem verseket írni, de még nem jutottam el addig, hogy letisztult, egyszerû szövegeket írjak.
stb.
Ha átfogalmazza a mondatait, az is kiderül, mit is akar mondani valójában. Mert pl. nem tiszta nekem, hogy azért nem ír egyszerûen, mert nem akar, vagy csak nem sikerül leegyszerûsítenie, letisztáznia magában a mondanivalóját.
Ha az utóbbiról van szó, mást és máshogyan kell gyakorolni. | | A fenti posztra érkezett válaszok: Molly | 7.
| 2010.01.14 14:14 | Molly -- re: meo-üzenet | Zavaros én
|
| Válasz erre | Köszönöm a segítõ szavakat. Bár elmondhatom, hogy régebb óta írok, az egyszerûség sosem volt jelen a mûveimben. Talán azért, mert soha nem is ügyeltem semmire, hanem azt írtam ami jött.
Sokan mondták, hogy ügyeljek a rímekre, ügyeljek a szótagszámokra, és még hasonlók, de ha erõltetetten odafigyelve kell valamit írnom, akkor katasztrófák jönnek létre.
Bár egy-két jótanácsot már sikerült megfogadnom, még közel sem tartok ott, hogy költõnek nevezhetném magam.
Remélem egyszer odáig is eljutok. | | A fenti posztra érkezett válaszok: Dokk Szerki | 6.
| 2010.01.14 14:04 | Dokk Szerki -- meo-üzenet | Zavaros én
|
| Válasz erre | Sok hiba van a versben, de kezdjük azzal, ami kijavítható, feladatként teljesíthetõ: modoros. A mindúntalan hosszú ú-ja olyan feltûnõ, mint egy hamis gesztus egy olyan emberrel való beszélgetésben, aki elõtt a leányka (akit a szerzõ helyébe képzelünk ebben a beszélgetésben) értékesnek, okosnak, mívesnek akar mutatkozni. A "lel", az "annó" már meg sem lep minket.
A "vérzik a szemem" jó indítás, a gátlástalanul csordul azonban már érthetetlen, miért kéne gátlásosnak lennie, egyáltalán miféle gátlástalanságot lát abban az ember, hogy ha egy vérzõ szem (vére vagy maga a szem) csordul lefelé? Én szomorúnak látom. Az "új út" is megzavarja az olvasót, muszáj azon gondolkodnia, hogy vajon mi lehetett a régi út (a szemé, a szemvéré?)
Végigmehetnénk így a versen, az egész hasonló módon zavaros, kapkodó, magát és hangját sem találó.
Hogyan lehetne rajta javítani?
Talán nem lehet. Érdemes elfeledkezni róla, s egy másik, a következõ versben arra ügyelni, hogy:
1. elhinni, hogy a vers nem az a szöveg, ami bonyolult. ha asztalhoz ül, elég azzal az egy szóval, ami a legfontosabbnak tûnik akkor: reménytelenség, fényvillanások, háború, üresség, izgatottság, gyász -- a legnagyobb költõk, a legprofibb szóforgatók is hasonló alapérzések és -élmények erejét vagy ezek módosulásait használják (ki).
2. kerülni kell a versmodorosságokat (annó, lel, olybá, hasonlók). a hétköznapi nyelvhez való közelítés jó "toronyiránt" lehet. késõbb vissza lehet majd emelni a nyelvet akár a pátosz magasságába is, ha szükséges, de egyelõre meg kell tanulni egyszerû, szinte nemtelen szavakkal is fogalmazni.
3. lebegjen eleinte a szeme elõtt egy olyan ember megcélzott olvasóként, aki kritikusan fogadja a szavait, nem "szereti" magát, nem rajongva fogadja el minden megnyilvánulását -- és értetlen. nem átall rákérdezni a rózsaszín bonyodalmakra a maga nemes egyszerûségével: mi van?
talán így érthetõbb a harmadik tanácsom: ne (el)varázsolni akarjon a szöveggel, hanem gondoljon rá ásóként, lapátként (tehát eszközként), ami arra alkalmas, hogy felfedje maga elõtt az elsõ pontban említett szót, pl. a gyászt. milyen árnyalt, összetett érzés az is, mint a fény. szét lehet bontani, újra egymásra lehet a fénynyalábokat vetíteni. és miközben ez történik, fejlõdik test és lélek, és velünk mozdul, érez az olvasónk is. jó eséllyel megnyílik a kegyelemdöfésnek: a katarzisnak.
Szeretkezõs gyilkosság ez, költészet. | 5.
| 2010.01.14 10:20 | viga -- Zavaros én
|
| Válasz erre | ez majdnem olyan, mintha én írtam volna.
ilyenkor nem sajnálom, hogy nekem is inni kell. | 4.
| 2010.01.13 15:27 | Molly -- re: A szemészet ára
|
Válasz erre
Előzmény | Na látja! :) Nem vagyok én olyan haragudok típus! :) Jót nevettem... :) | 3. 2.
| 2010.01.13 15:06 | Molly -- A szemészet ára
|
| Válasz erre | Érdekes gondolatokkal összeszedett... Furcsa. Amúgy miért haragudnék? | | A fenti posztra érkezett válaszok: viga | 1.
| 2010.01.13 14:47 | viga -- Az enyészet vára
|
| Válasz erre | A szemészet ára
Volt a szemüvegemen egy folt.
Sokáig azt hittem, már nem is látok,
De most felkiáltok!
Azokat a homályos tárgyakat,
Amiket e folt hagyott, azokat
Még látom!
Hervad a szívem. Idézve kérem
A kabátom.
Vázába raktam be a nõket,
S most mindegyik ravaszul virít.
A medvék mint a méhek
lépre mennek.
Magukra hagyják a kis bocsokat.
Mégis hiába! Elhervad az álom.
Beadom én is most a kulcsomat.
De van még nálam pár dioptria,
A szemem persze csúnyán vakarózott,
Nem marad más több, annyi csak:
szia. Eszem egy fél tál
makarónit.
(ne haragudjon meg ezért a kis viccért, Mónika.) | 0 |
|
